Leomló bástyák - Rózsa Péter jegyzete
Elképesztő milyen gyorsan omlanak le ennek a 16 évnek a bástyái. Az is elképesztő – bár ez igen erős magyar értelmiségi hagyomány –, hogy ezzel együtt hogyan jelentkeznek a huhogók, a még el sem kezdett reformok azonnali bírálói.
A görénykurzus vége - Szénási Sándor jegyzete
Az első reakció persze a kussolás, amint azt a TV2 Tények című műsora oly szépen előadta: öt nyögvenyelős perc a választásról, aztán baleset, sorozatgyilkosság, ha több idejük lett volna, még a pitypangok is kinyílnak náluk.
A másik serpenyő - Kárpáti Iván jegyzete
Nézzük, mi van a másik serpenyőben! A magyarok Szlovákiában egy földrajzilag hosszan elterülő, de vékony sávban élnek délen. Ahogy keletre haladunk egyre szegényebb, lemaradó térségekben, ahová a szlovák állam nem sok forrást juttat.
Ábrándos szemekkel a rendszerváltás felé - Dési János jegyzete
Ilyet még nem láttam: sok tízezer fiatal és mérsékelten fiatal ünnepelt. Idegenek öleltek meg más idegeneket, boldogan, akik mégiscsak mi vagyunk, pacsit adtunk egymásnak, miközben a tömegben lassan araszoló autók a "mocskos Fidesz" esetleg a "ruszkik haza" ütemére nyomták a dudát.
Kritikus tömeg – Józsa Márta jegyzete
Ezt az eredetileg a nukleáris láncreakció kialakulásra használt fizikusi szakkifejezést társadalmi kontextusban arra a küszöbértékre használjuk, ahol egy kisebbségi vélemény vagy viselkedés hirtelen széles körben elterjedtté válik. Választási összefüggésben a végre valóban megképződött ellenzékre. Itt állunk most, ebben a pillanatban még nem tudjuk, hol is. Mindenesetre órákra egy eddig meg nem tapasztalt jelenség előtt.
Vizsga előtt – Kárpáti Iván jegyzete
Holnap van az a pillanat, amikor a politika végre visszakerül oda, ahová való: az emberek kezébe. Legalább egy napra. Nincs magyarázat, nincs kifogás, csak Te vagy, meg az a papír. A történelemben még soha nem azok döntöttek, akik otthon maradtak.
Meguntunk félni, kockacukor – Selmeci János jegyzete a választásra
Az elmúlt években a politikai hatalom leuralta a közéletet. Egészségtelen mértékben határozta meg a gondolkodásunkat: hogy miről és milyen szavakkal beszélünk, hogyan viszonyulunk egymáshoz, sőt azt is, hogy önmagunkat miként határozzuk meg hozzá képest.
A kémsztori folytatódik - Hardy Mihály jegyzete
Ha ritkán is, de megfordultam az elmúlt években Brüsszelben az Európai Unió központjában. Minden alkalommal elhangzottak olyan pletykák, hogy ez vagy az a magyar képviselő egy külföldi, értsd kínai, orosz vagy ki tudja még milyen titkosszolgálatnak (is) dolgozik.
Kilakoltatási történet – Józsa Márta jegyzete
15/03/2026 12:03
| Szerző: Józsa Márta / Klubrádió
Az Útszélen szerkesztő-műsorvezetője ezúttal a Nemzeti Együttcinizmus Rendszeréről és előzményeiről írt, személyes élmények alapján.
Pocsolyában ázó, elejtett játékbabák, az esőben zokogó, sokszor arcukat eltakaró anyák, kétségbeesetten dühödt férfiak az egyik oldalon. Munkájukat szenvtelen, olykor együttérző arccal végző rendőrök a másik térfélen, kamionra pakolják az ázó gyerekágyat, kopott hűtőszekrényt, zsákba dobált ruhákat. Mindezt jó eséllyel utoljára látják tulajdonosaik. Ha jelen van a sajtó, akkor többnyire megjelenik egy mindenkori ellenzéki képviselő is, aki remegő hangon tart sajtótájékoztatót, és megígéri, hogy ha ő kerülne hatalomra, akkor minden, de minden teljesen más lesz.
Ezekhez a helyzetképekhez a rendszerváltás óta sokszor volt szerencsénk. Magyarországon a lakhatási problémák már 1990 előtt kezdtek súlyosabbá válni, és akkoriban vált láthatóvá a hajléktalanság is. Az ok nyilvánvaló, a bezárt vidéki gyárakból, tönkretett mezőgazdasági szövetkezetből tömegesen keresték a jobb létet, vagy legalább könnyebb fedezéket, észrevétlenséget ígérő nagyvárosokat, akkoriban még jellemzően Budapestet. Nem mellesleg akkortájt alakultak az első olyan civil szervezetek is, amelyek nekik próbáltak, sokan próbálnak azóta is segíteni. Megismerkedhettünk továbbá olyasfajta fogalmakkal, mint az önkényes lakásfoglalás, de az sem volt ritka, hogy az önkormányzatok értékesíteni szerették volna a lakásállományukat, ez zömmel meg is történt, és módot találtak arra, hogy elűzzék azokat a lakókat, akik fizetésképtelenek voltak, vagy valami más módon akadályozták a lakáseladást. Mondjuk roma bérlők voltak, és miattuk a szomszéd lakást sem szívesen vették meg a többségi társadalomból érkező vevők. A kilakoltatások okai és módszertana azóta némileg változott, ma már talán ritkábban történik látványosan. Több százezren törődtek bele abba, hogy tőlük már alig akad, amit elvehetnek, és azóta a többséget is más okok miatti félelemre trenírozták.
2001-ben – a mostani hatalom elődjei voltak akkoriban is kormányon – jártam egy kilakoltatáson riportot készíteni. Nem ez volt az első, nem is az utolsó, de ez volt az, amelynek számomra konkrét következményei voltak. Egy budapesti családot költöztetett ki a karhatalom, lakbértartozás miatt. Nem, nem a parkettát gyújtották fel, nem verekedtek, nem bántottak senkit, csak éppen elveszítették a munkájukat, és nem tudtak fizetni. Volt ott nagybeteg nagymama, több kisgyerek, esett az eső – valahogy az ilyen eseményeken mindig szokott –, az akkori főpolgármester is eljött, és kezét tördelve ígérte, hogy valamit megpróbál segíteni.
Elmondta nyilvánosan is, tehát számon is kérhettem volna utólag, elvégre ez is a sajtó munkája. De már nem tehettem. Akkoriban az úgynevezett közmédia megtűrt munkatársa voltam, voltunk még ilyenek a partvonalon. A főszerkesztő felhívott, mondta, hogy remek a riport, de még mielőtt lemenne mondjam el azt is, hogy az akkori igazságügy-miniszter gondoskodik majd a családról, nem úgy, mint ez a tehetetlen Demszky. Én pedig, ahogy az szakmailag kötelező, felhívtam a nevezett miniszter sajtómunkását, és megkérdeztem, hogy miként, és mégis mikor teszik majd ezt. Aki azt mondta, hogy a miniszternek esze ágában sincs semmi ilyesmi, különben is a nevezett városvezető egye meg a saját végbéltermékét, majd letette a telefont.
Így az esti riport végére nem került be a kormánypárti messianizmus üzenete, másnap reggel hét órára volt jelenésem, kirúgási célból. Megkérdeztem, hogy azért rúgtak-e ki, mert a szakma szabályai szerint cselekedtem. Mondták, hogy értik, mit miért tettem, nem is azért kell távoznom, hanem mert ellentmondtam a főnök utasításának. Akinek be is jött ez a szemlélet, pártja egyik neves politikusának hatalomra jutása után jeles, és persze jól fizető állást kapott. Abban a kurzusban, amely tizenhat éve művel minősítetten hasonlókat, azaz hasonlók sokszorosát. Rivaldafényben, kontroll nélkül, mi pedig állunk és nézünk a taccsvonalról. Egyelőre. Amit innen is látni, az a Nemzeti Együttcinizmus Rendszere, a NER.
Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2026. március 12, csütörtöki adásában hangzott el a szerző felolvasásában.
