Leomló bástyák - Rózsa Péter jegyzete
Elképesztő milyen gyorsan omlanak le ennek a 16 évnek a bástyái. Az is elképesztő – bár ez igen erős magyar értelmiségi hagyomány –, hogy ezzel együtt hogyan jelentkeznek a huhogók, a még el sem kezdett reformok azonnali bírálói.
A görénykurzus vége - Szénási Sándor jegyzete
Az első reakció persze a kussolás, amint azt a TV2 Tények című műsora oly szépen előadta: öt nyögvenyelős perc a választásról, aztán baleset, sorozatgyilkosság, ha több idejük lett volna, még a pitypangok is kinyílnak náluk.
A másik serpenyő - Kárpáti Iván jegyzete
Nézzük, mi van a másik serpenyőben! A magyarok Szlovákiában egy földrajzilag hosszan elterülő, de vékony sávban élnek délen. Ahogy keletre haladunk egyre szegényebb, lemaradó térségekben, ahová a szlovák állam nem sok forrást juttat.
Ábrándos szemekkel a rendszerváltás felé - Dési János jegyzete
Ilyet még nem láttam: sok tízezer fiatal és mérsékelten fiatal ünnepelt. Idegenek öleltek meg más idegeneket, boldogan, akik mégiscsak mi vagyunk, pacsit adtunk egymásnak, miközben a tömegben lassan araszoló autók a "mocskos Fidesz" esetleg a "ruszkik haza" ütemére nyomták a dudát.
Kritikus tömeg – Józsa Márta jegyzete
Ezt az eredetileg a nukleáris láncreakció kialakulásra használt fizikusi szakkifejezést társadalmi kontextusban arra a küszöbértékre használjuk, ahol egy kisebbségi vélemény vagy viselkedés hirtelen széles körben elterjedtté válik. Választási összefüggésben a végre valóban megképződött ellenzékre. Itt állunk most, ebben a pillanatban még nem tudjuk, hol is. Mindenesetre órákra egy eddig meg nem tapasztalt jelenség előtt.
Vizsga előtt – Kárpáti Iván jegyzete
Holnap van az a pillanat, amikor a politika végre visszakerül oda, ahová való: az emberek kezébe. Legalább egy napra. Nincs magyarázat, nincs kifogás, csak Te vagy, meg az a papír. A történelemben még soha nem azok döntöttek, akik otthon maradtak.
Meguntunk félni, kockacukor – Selmeci János jegyzete a választásra
Az elmúlt években a politikai hatalom leuralta a közéletet. Egészségtelen mértékben határozta meg a gondolkodásunkat: hogy miről és milyen szavakkal beszélünk, hogyan viszonyulunk egymáshoz, sőt azt is, hogy önmagunkat miként határozzuk meg hozzá képest.
A kémsztori folytatódik - Hardy Mihály jegyzete
Ha ritkán is, de megfordultam az elmúlt években Brüsszelben az Európai Unió központjában. Minden alkalommal elhangzottak olyan pletykák, hogy ez vagy az a magyar képviselő egy külföldi, értsd kínai, orosz vagy ki tudja még milyen titkosszolgálatnak (is) dolgozik.
Egy "rossz" magyarról - Szénási Sándor jegyzete
11/03/2026 18:03
| Szerző: Szénási Sándor/Klubrádió
| Szerkesztő: Lőrincz Csaba
A „jó” magyar szeret ebben élni, maga mossa kényszerzubbonyát, és csodálattal tekint ápolóira.
Krasznahorkai László azt nyilatkozza egy olasz lapnak, hogy hazája már nem egy ország, hanem egy elmegyógyintézet, és hogy a magyar létezés butaságtól szennyezett. A Fidesz-világ ezen persze nagyon feldúlta magát, az Operaház főigazgatója el is venné az írótól a Nobel-díjat és odaadná Vörösmarty Mihálynak. Nyilván azért, mert a nemzeti líra nagy alakjáról azt hiszi, hogy az fenntartások és elvárások nélkül tekintett a magyarra, akinek pusztán annyi a dolga, hogy „itt élned, halnod kell”, tekintet nélkül arra, hogy személyében esetleg ostoba, kártékony országvesztőhöz van-e a hazának szerencséje.
De ez nem így van. A főigazgató úr az elorzott díjjal végigvándorolhatja az összes nagy alkotót, Petőfitől Petriig, csupa nemzetostorozót, a tunyaság és az alattvalói lét fölött átkozódó, a szent hazát életre és önismeretre rugdosó művet talál, vagyis szándék szerint kizárólag szuperpatrióta embereket. Az operaház fantomja, ha hű önmagához, ezeket is végig kell, hogy fosztogassa annak az ideológiának a szellemében, amely hízeleg a „jó” magyaroknak, viszont a pokolba rugdosná a „rosszakat”, akik, mit tesz isten, nemcsak a nemzettel, de a regnáló hatalommal is kritikusak. Krasznahorkai ugyanis konkrétan az illiberális világról beszél, ami Orbán világa, és egyben az emlegetett elmegyógyintézettel azonos.
A „jó” magyar szeret ebben élni, maga mossa kényszerzubbonyát, és csodálattal tekint ápolóira.
Krasznahorkainak ez valamiért nem tetszik. Ebben a történelmi pillanatban ennek az országnak majdnem a fele, időnként a többsége, gyűlöli az áldozatot, és elfogadja, hogy egy tömeggyilkosnak is lehetnek méltánylandó szempontjai. Természetesnek veszi, hogy a hazáját egy klán kirabolja, mert azt reméli, a zsákmányból ő is kap valamicskét. A Nyugatot, amelynek a bevásárlóközpontjaiba évtizedeken át vágyott, utálja, a demokráciát terhesnek érzi, a Kelet egyszerű és átlátható önkényét védelemnek tartja az élete fölött. Szuverenitást szajkózik, de nem szuverén akar lenni, hanem eltartott. A ritka alkalmat, amikor lázadt és ellenállt, anomáliának tekinti, és 56-nak a szellemét is rég elhessegette a horizontján túlra. A történelmi emlékezet luxus számára, a Pew Research Center tavalyi felmérése szerint 32% bízik Putyinban, ez a Fidesz-szavazóknál 58%-ot jelent. Zelenszkij-ben átlag 45% nem hisz, a másik 45% viszont igen. Vigasz?
Az író, akinek a Nobel-díját még nem vették nemzetbiztonsági őrizetbe, egyébként hangsúlyosan nem a hatalomról beszélt, hanem a nemzetről, ami esetünkben tömeget is jelent, és felvilágosult, magukat polgárnak érző egyének sokaságát is. Talán azért teszi ezt, mert tudja, hogy minden nép maga álmodja meg a zsarnokát, maga hívja életre, és ítéli magát ugyanezzel a döntéssel agyhalálra. O.V. természetében, jellemében erre a kiválasztottra csalhatatlanul rátalált, és ma is milliók kapaszkodnak bele, kövessen el ellenük bármit.
Könnyű lenne azt állítani, hogy itt pusztán arról van szó, hogy a roncs-társadalom harcol a nyugatos társadalom ellen, az igazság azonban az, hogy O.V. sikeresen korrumpálta és építette be a rendszerébe a magyar élet rozsdaövezetén túl élők egy részét is, akiknek azonban már csak választási ajándékkal képes szolgálni. Alkalmi kézből etetéssel. Ők pedig már megtapasztalták, hogy amit az egyik kéz ad, azt majd a másik visszaveszi. Orbánnak nem maradt más, mint az erőszak, az orosz titkosszolgálat, a fenyegetés, és a hazudozás.
Ez már nem tetszik. Ezt már nem akarják. És ebben a pillanatban ők vannak többen.
Hogy ez egy nemzet öntudatra ébredését is jelenti-e, nem tudható. Az elmegyógyintézet falai még állnak, bentről csend és kiáltás hallható.
Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2026. március 11-ei adásában hangzott el. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)