Vörös kód – Józsa Márta jegyzete

Réges-régen, még a legeslegelső, Fidesz-Kisgazda kormány idején, mert ha hisszük, ha nem, volt ilyen is, forgattam egy kis filmet valahol Kelet-Pesten, nem mondom meg, pontosan hol, nehogy bajt hozzak így utólag is valakikre. Roppantul gondosan őrzött javak tulajdonosaival beszélgettem, egy autópálya-környéki kis véderdőben laktak, és igyekeztek mindent megteremteni a családjuknak, ami csak tőlük tellett. Ingatlanjuk nem lévén ingóságokba fektettek. Induló tőkéjük többnyire egy-két, mondjuk a Sziget Fesztiválon otthagyott sátor volt, a szorgosabbja nem elégedett meg ennyivel. A közeli szeméttelep valóságos erőforrást jelentett akkor, amikor az ő köreiken kívül még nem is volt akkora divat az újrahasznosítás művészete. A szemétből értéket teremtő trash art fogalma úgyszólván fájó hiánycikk volt Budapest legelőkelőbb sétálóutcáin, bulinegyedeiben is, nemhogy a külvárosokban. Mi több, akkoriban bulinegyedekről sem hallottunk még. Bulik persze voltak, és nem kötődtek helyszínhez, inkább eseményhez. Kinek szülinap, kinek lagzi, de azt is lehetett ünnepelni például, ha egy szeméttelepről előkerült néhány pofás deszka, jó minőségű bádoglemez, pár ácsolható raklap. Jó sok szivacs, mert az mindenre is alkalmas, szigetelni, meg elfeküdni rajta. És megannyi kincs, a nem is annyira lyukas lábostól az alig lyukas csipketerítőig. Egy valamire való családfő összebarkácsolt aggregátort is, a szükséges üzemanyagot a közeli benzinkútnál be lehetett szerezni. Így ment a tévé meg a hűtő is, és akadt többnyire dobkályha, amellyel az úgyszintén a szeméttelepen beszerzett lomokkal meleget lehetett varázsolni. Valameddig, nyilván nem komoly mínuszokig. A pár kunyhóból kialakult kolónia tagjai boldogan mutatták meg legújabb szerzeményüket, a lomtalanított fürdőkádat az udvaron, kis szépséghiba volt, hogy pár napja nem használták, így a még ki nem mert vízben lebegett egy döglött kisegér. Örültek is neki a gyerekek.

A kisgazdák kora azóta elmúlt, immár tizenhatodik éve nagygazdák uralják a terepet, és már tételesen is tudjuk tőlük, hogy ki-ki annyit ér, amennyije van. Vannak helyzetek, amikor ez különösen élesen látszik, ilyen a fogcsikorgató hideg. Olyanok is előkerülnek szép számmal, akik amúgy láthatatlanok a fegyelmezetten szavazó csendes többség számára. Akik az erdő mélyén bújnak meg kunyhóikban, és rettegnek attól, hogy kijön a rendőrség, hogy szétzúzza illegálisan és kínkeservvel megteremtett egzisztenciáikat – mert igen, az iménti példa is egzisztencia. Emberek erőfeszítése, hogy önmagukhoz képest jobb körülményeket teremtsenek. Akik csak saját magukra számíthatnak, holott vannak elvileg mindannyiunk megélhetésének, körülményeinek jobbítására választott kétharmadok. A mostani, amúgy szabályszerű, mégis régen tapasztalt télben, a hó vakításában szépen látszanak a kontúrok. Hogy ki az, aki körömszakadtáig ragaszkodik a nyomorban őrzött kincseihez, és a megfagyás, kihűlés kockázatát is vállalva nem mer kockáztatni egy téli nyaralást egy fűtött melegedőben, vagy egy zsúfolt hajléktalanszállón. Ki az, akinek van ugyan háza, de hetek óta nem jutott tűzifára. Ki az, akinek a rezsicsökkentés országában azért kell vacognia, mert fűtésre végképp nem telik a nyugdíjából. Vagy a legendás, kormányzatilag mindig leszólt családi pótlékból. És kik azok, akiknek a legjobb esetben is a tekintetük elfordítása minderre a legpraktikusabbnak tűnő válaszuk. A felső pár ezer és az alsó pár millió közötti kontraszt is vörösen villog, most, hogy érvényben van a Vörös Kód, ami a magyar szociális rendszerben speciális figyelmeztetést jelent. Ilyenkor kötelező minden bajba jutott segítése és befogadása. Aki szaktudását, segítőkészségét erre áldozza, az meg is teszi, ami tőle telik. Sokszor többet is. Akinek az volna a dolga, hogy minél kevesebb embert lássunk életveszélyben, az meg azon dolgozik, hogy mentse az irháját, hátha neki a későbbiekben sem kell fáznia. Vagy ha mégis hideg volna, kitelelhessen valahol, ahol nem bántja a szemét az éhezők és didergők kellemetlen látványa. Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért. Talán kigyullad illetékes fejükben a piros lámpa. Persze, hogy meg lehet nevezni a górékat, ez a Nemzeti Együttvacogás Rendszere, a NER.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2026. január 22-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: Katrina_S / Pixabay