Beszélgetések az elmúlásról – a sorozat újabb darabja következik. Milyen könnyű összekeverni jót és rosszat anélkül, hogy ismernénk a jövőt! Márpedig azt senki sem ismeri.

A veszteségeket kísérő fájdalom és az elmúlás tényének lehetséges feldolgozási módjai voltak a műsor témái, folytatva az előző részben megkezdett vizsgálódást.

Egy pszichológus megrendítő, személyes történetéról is szó volt a Ki merem mondani adásában, amely a veszteségek feldolgozásáról szólt.

Miként alakulnak, vagy alakulnak át korunkban az ideálok. És, hogy ebben milyen szerepet játszik az iskola? Erről is szó volt a Ki merem mondani adásában.

Teljesítmény – korunk alapvető elvárása, de miközben próbálunk ennek megfelelni, hogyan éljük meg személyiségünk teljességét? Erről is beszélgettünk az adásban.

A vita és a veszekedés között az a különbség, hogy míg a vitában a két fél érvelése nem fordul át személyeskedésbe, agresszióba, addig ez a veszekedésről nem mondható el, tehát míg egy vita a partnerek értelmes, érveléses eszmecseréjén alapul, addig a veszekedések nem vezetnek sehova, csupán konfliktusokhoz. Na, de miként kezeljük vitás helyzeteinket ésszerűen? Ebben Szendi Gábor pszichológus adott nekünk tanácsot.

Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink sorsa, traumái tanult mintáinkon keresztül hatással lehetnek életünkre, mégsem lenne muszáj tovább szenvednünk miattuk.

Síklaki István szociálpszichológus szerint a magyarok esetében már megszokott, sőt, elvárás is a panaszkodás. Az ember, mint társas lény, pedig igyekszik megfelelni az elvárásoknak.