Vida Gábor: A maradásról
23/11/2025 22:14
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ezúttal Vida Gábor A maradásról című esszéjét hallgathatják meg a szerző előadásában.
Az erdélyi író és a Látó folyóirat főszerkesztője, Vida Gábor hét évvel ezelőtt volt a Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk vendége, ahol a stúdióban Szegő János beszélgetett vele, és a szerző a műsorban esszéprózáját is felolvasta, amelyet mostantól itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak, ha a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintanak, lejjebb görgetve pedig a mű szöveges változatát is elolvashatják.
Vida az esszében a múlt évtized közepi migrációs hullám után a népvándorlások, valamint a szülőföld megtartásának, illetve az oda való visszatérésnek a témáján át az ön- és közállapotok nyílt összegzésének esszéisztikus műfaját is bemutatja.
A szöveg eredeti, írott változata:
A maradásról
A szomszédaim – fiatal házaspár – külföldre készülnek dolgozni. Három hónapra írtak alá szerződést. Ők sem tudják még pontosan, hogy Németországban vagy Hollandiában kapnak munkát. Nekik mindegy is, a magyaron kívül idegen nyelvet nem beszélnek. Nem tervezik, hogy ott is maradnak, egy kis pénzt akarnak „csinálni“, mert a mai világban mindenki egy kis pénzt akar vagy egy kicsivel többet. Annyi úgy sincs, hogy elég legyen. Nem tudom pontosan, eddig miből éltek, de most már eldöntötték, hogy nem mehet ez így tovább. Majd meglátják, mihez kezdenek, ha meglesz az a kicsi pénz. Talán hazajönnek, talán ott maradnak. Talán majd gyereket is akarnak. Az elmúlt évtizedekben kb. 3,5 millió romániai állampolgár telepedett meg Nyugat-Európában, ennél többen csak Szíriából vándoroltak el. Romániában nincs háború. A szociológusok szerint Románia lakosságának a felét érinti a migráció, minden második romániai állampolgárnak vagy egy szülője vagy egy gyermeke külföldön él. A lakosság fele Nyugat-Európába jár dolgozni vagy családot látogatni. A civilizációs hatása óriási. Családilag tragédiák sorozata. Transznacionális család, online család, mondják a tudósok. Egész vidékek néptelenedtek el. Mintha járvány csapott volna le. Elhagyott falvak, öregemberek, düledező templomok, bedeszkázott ablakok, bozót. A valóság ijesztőbb minden statisztikánál.
Több mint száz évvel ezelőtt az apai dédapám Magyarországról elindult Amerikába. 1906-ban érkezett meg először, nem tudom, hogy meddig maradt, mennyi pénzt hozott haza, nyilván egy kicsit, de nem eleget. Második alkalommal 1912 májusában szállt partra New York-ban, nem sokkal a Titanic pusztulása után. Valaki azt mesélte gyerekkoromban, hogy lekéste a Titanicot, de ez nem volt igaz. Az adatokat az Ellis Island-i Immigration Center digitális archívumában találtam. Ez minden, amit róla tudok, és hogy alkoholista volt. Azt sem tudom, hogy mikor érkezett haza. Személyesen nem ismertem. A nagyapám ismerte, de nem voltak jó viszonyban. Én a nagyapámmal jó viszonyban voltam, ötéves koromig ő nevelt az apám helyett. A nagyapám alkoholista volt. Az apán nem volt alkoholista. Apámmal nem voltam jó viszonyban. Nekem is voltak alkoholproblémáim. A dédapám szegényen jött haza, egy munkabalesetben megsérült, így nem kellett részt vennie az első világháborúban, nem is tudott volna. Juhokat tartott, ahogy a nagyapám is. Magyarok voltak, csak magyarul beszéltek. A dédapám nem tanult meg angolul. Én sem tudok angolul.
A másik, az anyai dédapám román juhász volt egy erdélyi magyar faluban. Valamelyik felmenője minden bizonnyal a Kárpátokon túlról érkezett Magyarországra, egy román nyelvű egyházi anyakönyvi bejegyzésből tudom ezt. Az ő fia, az anyai nagyapám csak magyarul beszélt és juhokat tartott, soha nem mesélt az apjáról. Húsz éves korában a baptista egyház tagja lett (1924-ben). A Magyar Baptista Egyházat 1905-ben jegyezték be Magyarországon, és Amerikából hazatérő magyarok honosították meg – az Újvilág üzenete, mondhatnánk.
Romániában élek, magyar vagyok, magyarul írok, a könyveim Budapesten jelennek meg, románul, franciául olvasok és beszélek még. Három hétnél hosszabb időre sosem hagytam el Romániát, soha nem akartam elvándorolni. Angol nyelven fog megjelenni az egyik könyvem. Elhatároztam, hogy megtanulok angolul, ötven éves vagyok. A tanárom amerikai, az egyik szomszéd faluban lakik, ott mindenki magyarul beszél, de ő csak románul tud egy nagyon kicsit, migráns, de rá ezt itt nem szokták mondani, tőle senki nem félti Európát és a kereszténységet.
Azt hiszem, hogy az emberiség történetét a vándorlások történetével is pontosan meg lehet rajzolni. Valaki elindul onnan, ahol nem jó neki, és olyan helyre megy, ahol azt hiszi, hogy majd jó lesz. Magával viszi azt, amit elbír, viszi a holmiját, a nyelvét, a kultúráját, a hitét, az isteneit, a kétségeit és a reményt. Mindig így volt, ezrek, százezrek, milliók kerekednek fel. Van, akiket a háború űz, a szükség, másokat csak a divat, az a tudat, hogy a többiek is mennek. Van, aki kötelességtudásból megy, és van, aki lustaságból marad. A legtöbben viszont nem tudják. A legtöbben semmit sem tudnak arról a világról, amibe megérkeznek, és talán arról is gyorsan halványuló tudásuk van, amiből elindultak. Minden vándorlás átalakulás, gyors, radikális, könyörtelen. Száz éve mondják az utazók, hogy túl gyorsan utazunk, az ember ehhez már képtelen alkalmazkodni. Vagyis képes, de éppen ez a baj. Mindig az a kérdés, hogy mibe kerül az alkalmazkodás? 20-30 év sem elég arra, hogy az ember felnőtt fejjel akcentus nélkül megtanuljon egy idegen nyelvet, vagy begyakorolja magát egy új vallásba, esetleg a vallás nélküliségbe. A puszta életünket menteni, az alapvető szükségleteket megoldani, egy kis pénzt (vagy egy kicsivel többet) keresni, ha nem is egyszerű, de megoldható. Gond csak a többi. Azok az ismerőseim, akik évtizedekkel ezelőtt vándoroltak Nyugatra, egybehangzóan azt mondták, hogy a hétvégék, munkaszüneti napok, az ünnepek a legrosszabb pillanatok, amelyekkel nem tudtak megküzdeni. Ilyenkor jöttek rá, hogy nem tartoznak abba a társadalomba, világba, amelynek teljes jogú tagjai, munkavállalói. Nem mintha az a környezet nem fogadta volna be őket, csak valami hiányzott nekik, pontosan akkor tudatosult ez a hiány, amikor éppen szabadok voltak. Emigráns pszichózis, mondták a szakemberek. Állítólag az egzotikus éttermek is azért jöttek létre, mert a Nyugatra vándorlók az otthoni ízekre vágytak, egy kis otthoni fűszer elviselhetővé teszi az idegen országot. Van gasztronómiai identitás. Vagyis az identitás a gasztronómiában is tetten érhető. A Romániából Magyarországra települt magyarok a román ételek után vágynak, pedig amíg Romániában éltek, azokat rendszerint nem is szerették, vagy csak szükségből ették, nem lévén más a vendéglőben vagy a kantinban.
Ezekről persze én csak olvasok, és meghallgatom a mások történeteit, mert én mindig ebben az országban éltem, tulajdonképpen a migrációról nem is volna szabad írnom. Bár úgy tűnik, hogy az őseim, nem is olyan régen, elvégezték a maguk migrációját. Ha nem volnának helyben maradók, akkor migránsok sem volnának, és hát mindenki nem mehet világgá. Valaki mindig otthon marad, tehetetlenségből, elvből, hősiességből, lustaságból, vagy ki tudja, pontosan miért. És minden bizonnyal az volna a jó, ha a maradásra nem is kellene semmiféle indokot találni, és ha az elvándorlásra sem kellene. Bármelyik lehet emberi gyarlóság vagy éppen erény, lehet kényszer, és lehet a szabadság maga. Ha egyként szabadon lehetne menni és maradni... Nincsenek illúzióim: háború, nyomor, gonosz rezsim, és buta divat mindig volt és lesz. Milliók fognak útrakelni, ha nem is tudják, mibe...
A baj csak azzal van, amit erről mondunk. Az ideológia is lehet környezetszennyezés, ahogy legtöbbször az. Környezetszennyezésnek tekintek minden olyan migrációellenes retorikát, amely nem a problémáról beszél, hanem a probléma politikai hasznosítását végzi. A migránsok letelepednek vagy tovább állnak, de a gyűlölet ittmarad velünk és nekünk. Nem a bevándorlót gyűlöljük, hanem saját magunkat, vagyis a hozzánk hasonlókat. És ahol gyűlölet van, ott nem lehet problémákat megoldani. Ott nem lehet jó szívvel maradni.
Szívem szerint mindenkinek azt mondanám, hogy maradjon itthon, tartsa meg itthon a barátait, a szomszédait, a családját. Ezt sehol, soha nem fogja tudni újra alkotni, még a szomszéd faluban is nehéz, hát akkor egy másik, idegen országban. Az itthon egyszeri és megismételhetetlen. Bárhol lehet jobban élni, de úgy mint itt, sehol. És mindenkinek azt mondanám, hogy ha mennie kell, menjen. Ha majd tud, jöjjön vissza, jöjjön haza. Pedig tudom, hogy hazajönni végleg a legnehezebb vállalás.
Ahhoz nem kell nagy fantázia, hogy az ember lássa, mi lesz az európai migránsproblémából: káosz és meghasonlás, amelyből kisstílű brigantik húznak majd politikai és anyagi hasznot. Ez a történelem, mindenki mást akar, és az lesz, amit senki sem akart. Senki sem ura a történelemnek, szereplők vagyunk mind, a nagy hatalmú politikusok is egytől egyig, a titkos meg a nyilvános társaságok és a haszonleső konszernek. Bölcsességük és előrelátásuk mindig katasztrófához vezetett, most sem lesz ez másként.
Az emberek meg csomagolnak majd megint, és viszik, amit tudnak, mentik az életüket, a lelküket, oda, ahol remélnek, vagy nem is remélnek, csak nincs más hely, ahova mehetnének. Nem lesz egyetlen nagyhatalmú politikus sem, aki azt mondaná: bocsánat, én tévedtem. Mindig lesznek viszont olyan emberek, akik maradnak a felperzselt földeken, a lerombolt házak között, a semmiben.
Mindig vannak újrakezdők és letelepültek. Ha nem volnának, ugyan ki fogadhatná be az érkezőket? Akik majd a maguk során letelepednek, és befogadnak másokat, vagy éppen útrakelnek, ha eljön annak is az ideje.
