Szlukovényi Katalin: Csak lenni

A kortárs költőt, Szlukovényi Katalint csaknem négy évvel ezelőtt láttuk vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol a stúdióban Marton Éva beszélgetett vele, és a szerző több versét is fölolvasta az adásban. Mától ezek közül hallgathatnak meg hármat itt, a Klubrádió honlapján is.

A költeményeket a szerző előadásában az egyes hangsávok lejátszás gombjaira kattintva hallgathatják meg, lejjebb görgetve pedig szövevesen is elovashatják a verseket. Az adásban elhangzott a HANEM zenekar Frrrancba! című zeneszáma is, amelynek a magyar dalszövegét szintén Szlukovényi Katalin írta, és amelyet erre a hivatkozásra nyomva is elérhetnek.

A versek eredeti, írott változata:

Csak lenni

Csak lenni, lenni, nem csinálni semmi
nélkülözhetőt, mint a fű, a fák,
belenőni a nekünk rendelt térbe,
figyelni, hogy változik a világ,

heverni, mint a jóllakott oroszlán,
konzervgazellát nem spájzolni be,
nem hagyni, hogy a létet eltakarja
a folytonos cselekvés kényszere,

a tettet pedig a bizonygatás, a
statisztika és a reflexió,
csak türelmesen várni a halálra,
és közben élvezni, hogy élni jó.

Kásahegy

mostanában minden reggel retteg
hogy neki kell vágjon a kásahegynek
ott mered előtte a hegynyi kása
tápláléka ellenfele lakása
az egész látóhatárt kitakarja
és egész nap akarva nem akarva
magát vakon reménytelenül fúrja
vakondként a végtelen alagútba
mert hiába halad hiába fárad
folyton beomlik mögötte a járat
míg esténként be nem fogadja végre
az álom öntudatlan menedéke
és kicsit irigykedik Sziszüphoszra
aki egyetlen sziklával megúszta
s még haragudhatott az istenekre
a kásában nem élnek istenek se

Ébredés

A teraszon kávézom, épp előttem
egy rezgőnyárfa áll. Rezeg a szélben,
nevéhez híven. Hallom susogását,
s felébred a régi vágy, hogy megértsem.

Úgy fülelek, olyan odaadással,
ahogyan figyelni gyerekként tudtam,
még alig szakadva ki a világból,
nem különválva, eltávolodottan.

Próbálok nem az lenni, aki nézi,
csak lenni, úgy, mint az, amire rálát,
próbálom felfogni az anyaföldbe
gyökérzett mozgás növényi tudását.

Le is veszem a szemüvegemet,
rövidlátón csak sejtem, amit látok,
hátha az elmosódott képen át
jobban értem a mögöttes világot,

hátha a romló test, a természetbe
visszaenyésző tudat épp az út.
Próbálgatom így is és úgy is, csukva-
nyitva érzékeimen a kaput

a szélben rezgő nyári nyárfalomb
érthetetlen szövegű énekének,
melyben sose volt vagy elfeledett
nimfák, tündérek, druidák beszélnek

a teremtés iránti bizalomról,
amelyben a létezés az alap,
a teljes láthatárt betöltő élet,
és a halál csupán egy pillanat,

hol nem az univerzum végtelen
sötétjén csillan egy életnyi folt,
halvány világú, apró, reszketeg,
mert tudván tudja: nem lesz, sose volt.

Jegyzetelek, de a lomb susogását
elfedik zörejükkel a szavak,
már csak én kopogok a billentyűkön,
kávém elfogyott, elindul a nap.