Barnás Ferenc: Szemcsék
9/08/2025 22:37
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
| Szerkesztő: Szikora Gábor
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Barnás Ferenc Szemcsék című tárcaírásának részletét hallgathatják meg a szerző előadásában.
A 2000-es években népszerűvé vált kortárs magyar írót, Barnás Ferencet közel öt éve láttuk vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol a stúdióban Marton Éva beszélgetett vele, és a szerző, aki az adás felvételét megelőző éveket Indonézia fővárosában, Jakartában töltötte, folyóiratmegjelenés előtt álló tárcájából is felolvasott, amely a helyi levegő minőségének – európaiak számára csaknem elviselhetetlen – szennyezettségéről szól. Ezt a részletet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják, ha a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintanak, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatják.
A szöveg eredeti, írott változata:
Szemcsék (részlet)
Ha kimegyek az utcára, mindig maszkot veszek fel. Indonézt, malájt, japánt.
Azzal már régóta tisztában vagyok, hogy a gondolkodásomat a légzésem is döntő mértékben befolyásolja. Nem mindegy, milyen ütemben lélegzem be a levegőt, mennyi ideig tartom a tüdőmben, illetve milyen ritmusban engedem ki onnan. Az meg aztán végképp nem mindegy, hogy a belélegzendő levegő mennyire tiszta, vagy éppenséggel mennyire szennyezett. A levegő minősége természetesen nemcsak az én egészségemre, mentális állapotomra van hatással, hanem mindenkiére, akár tudnak róla az emberek, akár nem. Azért hangsúlyozom a saját esetemet, mert megbízható módon csak magamon tudom lemérni, hogy a rossz levegő milyen hatással van a közérzetemre, melybe a gondolkodás is beletartozik.
A kedvezőtlen hatásokat először mindig a fejemben érzem.
Előfordul, hogy szórakozottságból vagy feledékenységből maszk nélkül indulok a városba, mert olykor sietek, és a kapkodásban egyszerűen elfelejtem, hogy anélkül nem volna szabad. Ez esetben a két-három percen belül bekövetkező fejfájás garantált. Ilyenkor nemcsak a tüdőm lesz tele szén-dioxiddal, hanem a vérem is.
A környezeti ártalmakra visszavezethető fejfájás kialakulásának stációi nálam nagy vonalakban a következők: szorongás, nyugtalanság, ingerlékenység, fejforgatás, szemforgatás, hangérzékenység, szagérzékenység, fulladás és így tovább… Mindez egy-két perc alatt következik be. A méreg pillanatokon belül bejut a szervezetembe, és alig halad el előttem 100 autó, azonnal kifejti hatását. A trópusokon minden gyorsan történik. Itt gyakran olyanok a feltételek, mintha egy pálmaházban lennénk.
35 fok – de lehet, hogy 38 –, 90 százalékos páratartalom mellett. Abszolút szélcsend. Egy sugárút szélén állsz. Várod a taxit. Sehogy sem akar feltűnni, ha pedig feltűnik, ma nekem nem akar megállni. A sugárút lényegében véve megfelel egy kétszer öt sávos sztrádának, amelyen lépésben haladnak a személygépkocsik, teherautók, buszok. Belátható részén több száz jármű. Abban egészen biztosak lehetünk, hogy egy öt kilométeres szakaszon legalább hatezer személygépkocsi van. A 30 milliós Nagy-Jakartában, ahol 17 millió regisztrált személygépkocsi közlekedik, ez nem nagy szám. Nem is volna velük probléma, ha csak azok lennének. Csakhogy a kétszer öt sávból kétszer két sávot a motorkerékpárosok foglalnak el: tömött sorokban haladnak úticéljuk felé, a városban összesen naponta körülbelül négymillió.
Egy ilyen négy-öt kilométeres szakaszon ijesztő mennyiségű méreganyag kerül a levegőbe. Folyamatosan jelen van. Ha kicsit kevesebb lesz belőle, az csak azért van, mert egy része pár százezer jakartai tüdejében, vérében, sejtjében szívódik fel, rakódik le.
Pontos emlékeim vannak arról, hogy az idegsejtjeimre milyen hatást fejtenek ki a méreganyagok.
Továbbra is az út mentén állok, továbbra is fáj a fejem, és csak annyit vagyok képes ismételgetni magamban, hogy az idegpályáimat a szén-dioxid-szemcséken, benzolszemcséken, ólomszemcséken és higanyszemcséken túl bizonyára szén-monoxid-szemcsék, füstszemcsék, illékony szervesvegyület-szemcsék, kadmiumszemcsék, szállópor-szemcsék, x-szemcsék, t-szemcsék, h-szemcsék és g-szemcsék is megtámadták.
Érzem.
Az elmúlt években előfordult, hogy egy-egy maszk nélküli utamat követően otthon nemcsak rosszullét fogott el, de eszméletvesztéssel határos állapotokat, folyamatokat is megfigyelhettem magamon. De ezek legalább egyértelmű esetek voltak. Ugyanis tisztában voltam azzal, hogy jóllehet most egészen biztosan el fogok ájulni, de legalább tudom, miért. Már zuhansz a sötétségbe – nem is sötétség, hanem gyengeség, szédülés, izzadás, akarattalanság. Aztán más. Valami más vesz a birtokába, a legalapvetőbb biológiai folyamatok készülnek felmondani a veled kötött szerződést. Például a sejtáramlások: Nincs működés, kedves uram, eldöntöttük, hogy nem szolgáljuk tovább. Elég volt, ennyi volt; a továbbiakban nem állunk össze benned tudattá, eszméletté, nem bizony; na látod, folyton magadról beszélsz, hogy te így, meg te úgy, meg hozzád képest a világ… Pedig te nem is létezel. Te nem az vagy, akinek gondolod magad. Hékás, te nem te vagy! Te mi vagyunk. Mi vagyunk azok, akik alkotunk téged, akik összeállítunk, összetapasztunk téged, ennek belátásához nem is kell ráklépésben haladnunk, egyszerűen abbahagyjuk a munkát. Testek sejtjei, tested sejtjei, nem sejtelünk tovább, nem és nem. Elég volt. Dolgozzon más! Dolgozz te, te tudat, te megkínzott és igazságtalanul Földre kényszerített tudat, szegény, rab tudat, dolgozzon rajtad mostantól az ájultság, az eszméletlenség… // bocsánat a közbeszúrásért, de ha túl sok ólomszemcse kerül a szervezetembe, olykor ilyen gondolatok törnek rám, pedig kijelenthetem, nem állt szándékomban elkalandozni – –
Különben is csak magadra tudsz gondolni.
És a helyiek? Mi van a helyiekkel?
Jakartában legalább egymillió ember él az utcán, akik reggeltől estig kint vannak a placcokon, mert vagy az utakon, vagy az utak mentén dolgoznak. Közülük csak néhányan használnak maszkot. Hogyan is használhatnának, amikor állandóan cigaretta van a szájukban? Mindenütt érezni a jellegzetes, szegfűszeges illatot.
Itt vannak a gojekesek, Indonézia hivatalos motorostaxisai. Napi tíz órát dolgoznak. Vagy többet. Közülük néhányan maguk elé kötnek egy fejkendőt, csak a szemük látszik ki. Abban reménykednek, hogy a nagyobb szemcséjű mérgező anyagok így nem kerülnek be a szervezetükbe. Valóban? Ennek ellenére nem foglalkoznak a levegő minőségével. Csak arra tudnak gondolni, hogy a nap folyamán elég kuncsaftjuk legyen.
Aztán itt vannak a mozgó ételárusok. Ők is folyamatosan kinn vannak az utcán. Mégsem a szmoggal vannak elfoglalva, hanem az ételek elkészítésével, a tálalással, a kiszolgálással, a mosogatással, majd pedig a bevételük megszámolásával.
És persze itt vannak az üldögélők. Jakartában a kora esti ima, majd az azt követő vacsora után több százezer ember üldögél kinn az utcán. Élvezik az estét, az életet, egymást. Hogy mindez alatt milyen levegőt lélegeznek be? Ez a kérdés senkit sem érdekel. Őket nézegetve egyszer-egyszer eszembe jut: vajon az ő gondolkodásukra milyen hatással lehet a borzalmas minőségű jakartai levegő? Valami miatt rendre arra a következtetésre jutok, hogy ők ilyen feltételek mellett is logikusan és tisztán gondolkodnak. Nemegyszer győződhettem meg erről. Hogy legalább tíz évvel korábban halnak meg, mint egy átlag európai? Amikor a múlt héten egy hatalmas dugó miatt gojekkel mentem haza és emberemet szembesítettem a fenti tényállással, a férfi csak ennyit mondott: „Miszter, egyszer úgyis meg kell halni, vagy nem?”, azzal felnevetett, és a kanyarban rám fújta a cigarettafüstöt, ugyanis egész út alatt dohányzott.
Megint hazaértél. Az émelygésen túlvagy, de tisztában vagy azzal is, hogy valaminek megint a határán állsz. Erre szokták azt mondani, hogy itt is vagy, meg nem is, sőt már átbillentél a másik oldalra, a túlra, ezúttal bizony tényleg kialudhatnak az égők, az összes lámpa, ami be van kapcsolva.
Kikapcs.
Nem aludt ki.
Ilyenkor le kell feküdni, és jó mélyeket kell lélegezni a friss levegőből. Az oxigén, a tiszta levegő jótékony hatással lesz rád, rendbe hoz.
Ennek kivitelezése jakartai lakásunkban nem igazán lehetséges. Nem azért, mert nálunk nem lehet ablakot nyitni. Hanem azért, mert az épület, ahol élünk, a város egyik legforgalmasabb sugárútja, a kétszer öt sávos Jalan Rasuna Said mellett áll. Van persze az épület földszintjén egy levegőtisztító berendezés, amely valamennyire megszűri a kinti levegőt: egy motor ezt fújja be a harmadik emeleti lakásunkba. Ha nem így volna, még arra sem lettem volna képes, hogy ezt a kis beszámolót megírjam.
