Eszti G. Chaim: Hármasban

A mai háborús napokban sok embert érdekelhet megérteni azt a világot, amely talán az egyetlen olyan országnak tűnik, ahol a felvilágosodás egyik jelszava, a testvériség a valóságban is működik. Tükörfordítás c. kulturális ismeretterjesztő és tényfeltáró műsorunk tavaly őszi adása a 2023. október 7-i terrorista pogrom évfordulóján ezzel a társadalommal foglalkozott. Míg a stúdióban Kovai Fruzsina képzőművésszel és Berkovits Balázs szociológussal beszélgettünk tel-avivi tapasztalataikról, az adásban a világhírű Etgar Keret népszerű elbeszélése és a magyar származású Mordecháj Avi-Saul mese-tárcája mellett elhangzott a szintén magyar gyökerekkel rendelkező haifai kortárs író, Eszti G. Chaim regényrészlete is, melyet Pertics Villő olvasott föl a Klubrádió hallgatói számára.

Az adásban elhangzott az izraeli himnusz két népszerű popzenei alkotó, a Teapacks zenekar és Szarit Hadad énekesnő előadásában is.

A Hármasban című ifjúsági regény Neon című fejezetének részletében, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak, a három szereplő egyike, a történet Maja nevű női főszereplője monológját hallgathatják meg, amelyben szó esik gyerekkoráról, amikor takarítónőként dolgozó édesanyjával egyéves korában bevándorolt Oroszországból; s egy vörös-tengeri repülőút, a mindkét nem számára kötelező katonaság utáni tervezett ázsiai utazásuk, az újonnan betelepült családok sarjait jellemző kényszeres héber nyelvi asszimiláció, a fiatalok radikális politikai elköteleződése és aktivitása, illetve az elszalasztott szerelmi lehetőségek mellett arról a jellegzetes, kicsit kifinomult és kicsit talán „dekadens”, „idioszinkratikus” érdeklődésről is, amely talán valóban nagyobb arányban jellemzi a csaknem kizárólag városias lakosságból álló mai izraeli népességet, mint a világ többi polgárát – amint az a feljebb hivatkozott Etgar Keret-novellából is kitűnik. A regényrészletet a cikk elején található hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgathatják meg, lejjebb görgetve pedig szöveges formájában is elolvashatják.

Szarit Hadad kedvelt istenes hálaadó popdalát a túszul ejtett katona, Gilad Salit 2011-es hazaérkezésekor is az egész ország énekelte.

A Tükörfordítás adásában a felolvasásokon túlmenően néhány izraeli zeneszám is elhangzott az elmúlt évtizedek popkulturális termékei közül. A kettő fentebb beágyazott videón az izraeli himnusz popzenei alkotók által előadott változatát, valamint egyikük, Sarit Hadad énekesnő liturgikus jellegű dalát ismerhetik meg, míg a lejjebb látható videót lejátszva az Idan Raichel Project multietnikus zenei elemekkel ötvözött korábbi slágerét hallhatják, amely indiai és etióp népzenét is tartalmaz. A Tükörfordítás című műsor mellett Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban is többször foglalkoztunk az izraeli kultúra kortárs alkotásaival, amelyek közül többet már eddig is elérhettek itt, a honlapunkon is, többek között a Keszt Péter néven Szarvason született és nemrég elhunyt költő, Itamár Jáoz-Keszt két versét Gergely Ágnes fordításában, vagy épp Simon Adaf Altatódal és Ars poetica I. c. verseit Marno János és Uri Asaf fordításában, Valcz Péter előadásában.

Idan Raichel 2004-es dala a Tükörfordítás műsorából

Eszti G. Chaim regényrészletét – az adásban elhangzott változatnál kissé bővebb terjedelemben – a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgathatják meg!

A regényrészlet eredeti, írott változata:

Hármasban

Neon (Maja)

A hatalmas váróteremben csillog a neonfény. A mindenütt jelenlévő neon. A kórház sürgősségi osztályán is egész éjszaka égett a fehér neonfény, ahol az anyja egykor takarítónőként dolgozott, és ahol az egyik emeletes ágyon egyszer ő is ott feküdt a zöldes szövetfüggöny mögött, amikor a bőre kiszáradt a tengerben. A fény akkor is vakítóan szűrődött be a szemhéja alá, hiába csukta be a szemét, nem tudott elaludni. Az új központi pályaudvar termeiben is ontották a fényt a neoncsövek, elhaló, sápadt színbe burkolva az utasokat. Annak idején, kilenc és egynegyed évesen, amikor először határozta el, hogy megszökik otthonról, mindenkiben az ijedelmet látta. Fogta a szövettáskáját, beletette a Csehovot, a közelebbről behatárolhatatlan szőrmeállatát, ami vagy kenguru volt, vagy mackó, továbbá három sékelt, és az ötös járattal elindult az új központi pályaudvarra, ami akkor még tényleg újnak számított. Talán az vonzotta, hogy elvegyüljön a sok-sok emeletnyi bolt, peron és ember sápadt neonábrázatának egyvelegében. Az ötös busz megállójában találkozott Leával, a szomszéd feleségével, aki erővel kézen ragadta és megkérdezte, mit csinál itt egyedül, és hol van az anyukája. Hazaérve leültette a nappaliban, a széles pasztellrózsaszín kanapén. A sárgás fényű lámpát festettüveg ernyő borította. Maja felemelte a jobb kezét, az ujját a szájába dugta és a körmét kezdte rágni, egyiket a másik után. Miért nem maradt ott, a lágy fények ölelésében, miért kellett utána visszatérnie az üres ház emeletére? Miután végzett a körmökkel a jobb kezén, áttért a balra. A szomszéd a konyhai kredenc mellől tartotta őt szemmel, de nem szólt egy szót sem. Így csöndben rágogathatta a körmeit.

Lea magára hagyta őt egy pohár narancslével, és fölhívta Maja anyját. Ő csak mondatfoszlányokat hallott: hogy „ilyen helyeken kóvályog… vigyázni kell rá… még kisgyerek…”

A neon fehérre festette a tengerparti bár mellékhelyiségében is a pincérnő arcát, aki nemrég szerelt le a seregből, és fáradt színt kölcsönzött neki. És náluk is ez égett otthon a konyhában. Kiskorában kérte az anyját, hogy cseréljék ki, a zsebpénzéből vett is egy kerek lámpabúrát, és bebugyolálta a virágos szoknyájába, amit nem szeretett hordani; az anyjának azonban nem akadt ideje, hogy fölmásszon a létrára, leszedje a hosszú neoncsövet, és kicserélje rendes körtére. Különben is, mondta, ő nem egy szerelő, a fénycső ráadásul kevesebb áramot fogyaszt. A virágos lámpabúra ott maradt a szekrény tetején. Maja állandóan azon tűnődött, hogy vajon a neon tompítja el az igazi fényt, vagy éppen hogy a neon az igazi, és így fedi föl az eleven, vidám és optimista maszk mögött rejlő valódi arcát. A csupasz fény – a kopasz láng, ahogy ő nevezte –, ami magába nyeli az utasok utazás előtti izgalmát.

Most ott állt a kígyózó sor kellős közepén, a hosszú és vastag kígyó dereka táján. Lábával tologatta előre a nagy bőröndjét. Aszaf állt mellette. Hatalmas táskája úgy bepólyázta a hátát, mintha púpúteve lenne. Hallgattak, belesüppedtek a körülöttük folyó lármába.

Hé, hölgyem, kiáltotta egy vállas, pocakos férfi, mit furakszik? Én már két órája itt állok!

Miről be-szél? Láthatja, hogy már négy órája itt vagyok. Az ember egy pillanatra vécére megy, aztán újból állhat be a sorba!

A nő elégedett arccal a szomszédjára nézett, mintha titkos szövetségesek lennének.

Ebben a tempóban lekéssük a gépet, mondta Aszaf.

Akkor lekéssük, gondolta Maja. Halvány reménysugár gyúlt benne. Mit csinálok én itt egyáltalán, utálom a repteret, meg a repülőt. Meg utálom itthagyni az országot, ahol élek. Mintha sohase hagytam volna ott az országot, ahol éltem… És Aszaf is idegesít. Az ábrándos lelke, a vontatottsága… a sóvár tekintete. És ki tudja: ha lekéssük a gépet, talán úgy lesz, mint az idióta sitcomokban, amiket vele meg Erannal néztünk – amire rákényszerítettem őket. És akkor hármasban megyünk.

„Tegyük föl. Hogy Eran mégis jön. Igaz, ők nem nagyon találkoztak az utóbbi időben.” A gondolatai, ahogy ez Majánál lenni szokott, elkezdtek felszínre jönni. De nem volt köztük semmi, amit szavakkal elmondhatna neki. Vagy lehet, hogy a szavak nem akarták, hogy kimondják őket. Tegnapelőtt összefutott vele az éjjelnappaliban. Éjszaka volt. Eran olyan volt, mint mindig, magas, vékony, göndör, és ő oda akart futni hozzá és megölelni, elmondani, hogy őt látni végre olyan, mint a csapvíz a szomjazónak, és ne hagyja el őt, soha ne hagyja el többé, mert nélküle kiszárad és elhervad, mint a cserepes virágok a szobája ablakában, és most már tudja, tudja, hogy azok, akikkel együtt volt vagy lefeküdt, semmit sem jelentenek számára, egyikük sem, csak ő. Csak ő; és holnapután elutazik, találja ki, kivel? És jöjjön velük, ami őt illeti, Katmanduba mennek, főleg ha ő is jön, együtt, mint régen – de ebből az egészből semmit sem mondott el, csak megkérdezte, hogy van, ő meg hogy kösz, jól, és most jön a tüntetésről a miniszterelnöki hivatal elől. Maja elnevette magát, mi van, te már eljegyezted magad a forradalommal? Azt felelte, nem jegyezte el magát, csak együtt járnak, mire egy jót nevettek, de valami űr tátongott közöttük, valami idegenség, mintha épp csak az imént ismerkedtek volna meg.

A sor kicsit megmozdult. Mi van ma?, kérdezte amerikai akcentussal egy nő, aki egy piros bőröndöt húzott maga után. Mindenki itthagyja az országot?

A hangszóróból acélos hang áradt. „Utolsó felszállók, a Münchenbe tartó 931-es számú járat utasait kérjük, fáradjanak a tizenötös kapuhoz. Last passangers…”

Majának a katasztrófafilmek jutottak eszébe, Aszaf régi videolejátszóján nézték még ezeket gyerekkorukban, amikor mindhárman jóban voltak egymással. Hason feküdtek a színes szőnyegen a nagyszobában, s ő eltakarta a szemét, amikor a gép fölemelkedett és a hátulján kiáramló füst elárasztotta a képernyőt. Csak az utasok sikolyait volt kénytelen végighallgatni, mert nem tudta egyszerre eltakarni a szemét és befogni a fülét is.

Mire a repülő megtelt, az ő feje is tele volt már a számtalan repülőgép-katasztrófa gondolatával. A halott madarakként lehullott gépek szétroncsolódott darabjain dzsungelnövényzet nő, vagy kopár sziklás hegycsúcs körvonalazódik valahol a semmiben. Mindig azzal próbálta nyugtatni magát, hogy ezek az esetek csak távoli tájakon fordulnak elő. Guatemalában, Nepálban, Vanuatuban. Nem itt, ahol a technológia sokkal előrehaladottabb, és a pilótáink rendkívül képzettek. De nézz csak oda: valaki gyanús. Komolyan. Ki az, aki egy szál bolti nejlonzacskóval száll fel a gépre? Feltűnő egy alak, ahogy a zacskó a szorosan összezárt kezéhez tapad. Nagy barna szem, „szemita típus”, ahogy az anyja piszkálta ezzel Erant. Maja szeme mint a radar. Minden gyanúsat megfigyel. Mintha ő lenne a gép biztonsági őre. Ha elalszik a repülőn, ki tudja, nem esik-e valami baj, és ha igen, ki menti meg az utasokat? Maja eddig kétszer repült életében. Először, amikor az anyjával együtt bevándorolt Izraelbe Oroszországból. De arról az útról nincsenek emlékei. Egyéves volt. Másodszor akkor, amikor a kórház összes munkatársa, ahol az anyja is dolgozott, Eilatba utazott a hétvégére. Ő ablaktól ablakig szaladgált a repülőn, hogy lássa a Holt-tengert, hol jobbról, hol balról, a többiek meg nevettek, és csitítgatták az anyját, aki rászólt, ülj már le, Mása, fjelborulni a repülő miattad! A hotelben lenyugodtak, és együtt lementek az úszómedencéhez, sétáltak a parti sétányon, az anyja megölelte és azt mondta, olyanok vagyunk, mint két barátnő, nem, Mása? De Maja kijavította, Maja, anya, Majának hívnak, nem Másának! Az anyja kicsit megriadt, elhallgatott, és a nyaralás hátralevő részében már nem ölelte meg Maját, és nem nevetett úgy, mint előtte. Maja leült a medence szélére, és arra gondolt, hogy ez itt tényleg elég szép, a száraz szél az arcán, meg hogy a Vörös-tenger igazából nagyon kék, de ő már szeretne otthon lenni, városa unalomig ismert szürke tengerében.

Soha nem akart igazán messzire utazni. Az iskolai kirándulásokat is kihagyta, egészen kilencedikig, amikor Aszaf és Eran kierőszakolták, hogy velük menjen. Többnyire jól érezte magát, énekelte a többiekkel a dalokat, amiket az anyja még régen Oroszországban, de a szíve a városhoz húzta, ott meg tudott feledkezni a nehézségekről és beletemetkezni a mellékutcák, zegzugos helyek, lármás bevásárlóközpontok tömegébe.

Hogyan is egyezhetett bele, hogy így kettesben elutazzon Aszaffal Londonba, és onnan Indiába? Nem is nagyon látták egymást a hadsereg alatt. És hogy hagyhatta itt Erant? Tudja, hogy nélküle úgyse sikerül semmi. Aszaffal ők ketten csak az elektromos kábel. Eran volt az, aki felkapcsolta őket, és minden kiviláglott. Nélküle minden beszélgetés csak hebegés-habogás volt. Néha úgy érezte, Aszaf ferde szemmel néz rá, mintha pislákolna még benne valami az elemista fiúk lánygyűlöletéből – hiszen annak idején nem is engedte meg Majának, hogy részt vegyen a játékukban.

Kényszerből lettek egymás vigaszai, amikor Eran elkezdett eltűnni a tüntetések meg a szórólapozások miatt, és árvákként egymásra maradtak. Idővel megtanultak úgy tenni, mintha a köztük húzódó nyilvánvaló korlátok nem is léteznének. Aztán amikor már-már megfeledkeztek róluk, hirtelen mégis beléjük botlottak.

A gondolat, ami a felszínre jött. Tényleg beszélni akart Erannal, de mindig közbejött valami. Vagy valaki. Miért fedte el az igazi fontos dolgokat apró lényegtelenségekkel, miért hárította el őket, mintha az idő gyékényként terülne el előttük, és sose lenne túl késő? Hiszen előbb-utóbb mégis az lesz…

S amikor Aszafot behívták, egyedül ment el elbúcsúzni tőle utolsó este, mielőtt besorol a bázisra – minden dolgok bázisára itt e hazában.

(Kiemelt kép: Stgh / Wikimedia Commons)