Rubin Szilárd: Csirkejáték
7/06/2025 19:53
| Szerző: Klubrádió
| Szerkesztő: Szikora Gábor
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Rubin Szilárd Csirkejáték című regényének részletét hallgathatják meg Valcz Péter színművész előadásában.
Rubin Szilárd, a huszadik századi magyar író a legkülönlegesebb hazai szerzők közé tartozik, akit a témái mindig saját magából kiindulva, a maga valódi kérdéseit feszegetve indítottak az alkotásra, így nem is önmaga láthatóságának megteremtésére és a karrierépítésre helyezte a hangsúlyt, mint az irodalmi élet résztvevőinek túlnyomó többsége. A Csirkejáték című regénye még ezen belül is különleges, hisz olyan lelki rétegeket tár föl, melyek – talán Kertész Imrét leszámítva – még máig sem igazán fordulnak elő a magyar irodalomban – annak ellenére, hogy Marcel Proust vagy Thomas Mann már száz évvel ezelőtt is példát szolgáltatott a saját belső ellentmondások, a skizofrenizált személyiség ábrázolásának lehetőségére, honi szerzőink legtöbbször kívülről igyekszenek – a maguk személiységét egészségesnek feltüntetve, vagy még gyakrabban a stílus és a változatos reflexív szövegi rétegek dominanciájával elnyomva a saját sérülés voltaképpeni súlyát és kockázatát – a tárgyuk megragadására. Rubin, aki legtöbb értelmiségi társával ellentétben részben zsidó származását is egész életében szinte rejtegette, olyan állításokat tesz regényében, mint hogy elvitetné a szerelmét az ÁVO-val dühében, vagy hogy irigyelte a deportáltakat, hogy a szenvedés keretet adott a létüknek – miközben ezzel is reflektál saját életműve előképére, a polgári irodalom szerzőire, közöttük Ottlikra, akinek intakt világképét ezzel a regényével mintegy cáfolja is. A tizenöt éve elhunyt szerzőt két és fél éve idéztük meg Belső közlés című irodalmi műsorunkban, ahol Szegő János az irodalomkritikus Keresztesi Józsefet kérdezte róla, és az adásban hangzott el az a regényrészlet is Valcz Péter előadásában, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is elérhetnek. A felolvasás egyébként elhangzott a Tükörfordítás című kulturális tényfeltáró és ismeretterjesztő műsorunk egyik későbbi adásában is, az eredeti, emlékező Belső közlés-adás másik tárgyalt szerzőjétől, a szintén nem igazán gyakran emlegettet Gion Nándortól elhangzott regényrészletét pedig – amely bizonyos szemontból hasonló, jóllehet fiktívebb belső analízissel próbálkozik, mint Rubin – korábban közzétettük már itt is. A mától szintén hozzáférhető Rubin-részletet a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgathatják meg, lejjebb görgetve pedig eredeti szöveges formájában is elolvashatják.
A regényrészlet eredeti, írott változata:
Csirkejáték
Hogyan jutottam ide?
A Bartók Béla úton jártam, és fokról fokra felidéztem a pár héttel korábbi estét. Jólesett rágondolni, az önvád egyetlen menedékem lett.
Képzeletben újra ott mentem a Hőgyes Endre utcában, s a nyitott pinceablakból fojtó patkánybűz áradt felém. Ez a szag örökre emlékezetemben marad. Az egyik ablaknál megálltam, leguggoltam és bekémleltem. A villanyfényes pince tele volt ketrecekkel, s a drótháló mögött hemzsegtek a kísérleti állatok. A tavaszi estén különösen nyugtalanul nyüzsögtek a drótketrecekben. Szánalmas alak lehettem, amint ott guggoltam az utcán soványan, borotválatlanul, elnyűtt ballonkabátban, a Gyógyszertani Intézet előtt. Szinte megirigyeltem a patkányok sorsát. Rájuk kétségtelenül szükség volt.
Bármilyen gonosz hatalomnak odaadtam, alávetettem volna magam, hogy sorsom körvonalat és tartalmat kapjon. Irigyeltem a múltban üldözött zsidókat, akiknek létproblémáját világosan kirajzolta halálos ellenségeik gyűlölete. Irigykedve gondoltam a politikai perek vádlottjaira, a kihallgatásokra, amikor egy rendezett életű, családos ember – a nyomozó rendőrtiszt – a feladat izgalmával és feszültségével tekint rájuk.
Nem tudtam mit kezdeni magammal, hát elmentem megvárni Orsolyát az Intézet elé. Bizonyos daccal vártam, mert tisztában voltam a külsőmmel.
A patkányszag hamar felfordította a gyomrom: különben is üres volt. Beléptem a kapun, fölmentem a magasföldszintre, és letelepedtem a folyosó egyik padjára. A kémiai ábrákat nézegettem a falon.
Délután a Széchényi Könyvtár olvasótermében átforgattam a „Magyar szahara” meghitt lapjait. A teremben mindig ült néhány aggastyán, aki ifjúsági művet kért ki, és abban merült el a tanuló fiatalok közt: éreztem, hogy hozzájuk hasonlítok. Az egyetemről kikoptam. Újhold-beli szereplésemtől megbélyegzetten, a kiadóktól csak korrektori munkát kaphattam, a könyvterjesztő, ahol állásért folyamodtam, eladónak sem vett föl. De albérlettel és rengeteg szabadidővel rendelkeztem, voltak könyveim, s végül szeretőm, akire várhattam. Talán nem kellett volna megirigyelnem a patkányokat. Ez baljós előjelnek számított. Éreztem.
Március 14-én este volt. Hallottam, amint a gyógyszerészhallgatók kitódulnak a tanteremből. Fehér köpenyben, vállukra vetett kabáttal áradtak ki a fűtetlen folyosóra, és táskájukat se hozták.
„Orsi!...”
Odajött hozzám, fáradt mosollyal. „Szervusz…”
„Jössz haza?”
„Nem, még ünnepélyünk lesz.”
„Bemegyek veled. Hecces lehet. Szavalat, ünnepi beszéd… Jó?”
De már tudtam, hogy baj van.
„Nem akarom, hogy így lássanak” – mondta elkomorodva.
„Szégyellsz?”
„Ne szekírozz, Till. Olyan kínos lenne a lányok előtt! Ez a kabát meg a kalapod… Legalább megborotválkoztál volna.”
Vad gyűlölet öntött el.
„Hát így vagyunk? – hörögtem. – Ezért fizetni fogsz!”
Riadtan nézett rám.
„Ne haragudj…”
„Ne? – tajtékoztam. – Takarodj innen!”
Egész testemben reszkettem. Neki is csak annyi ereje maradt, hogy eltámolyogjon onnan. Megállj! – gondoltam. – Te beszélsz így velem, te aljas burzsuj?! – Abban a percben legszívesebben internáltattam volna. Fölrémlett előttem a Dunában fürdőző hitlerjugendek képe, a virágcsokorral tisztelgő német megszállóké a kapujukban. Nyomorult baleknak éreztem magam, akit kihasználtak és félrelöktek.
Papírt meg golyóstollat kaptam elő, és nagy, nyomtatott betűkkel ráírtam a szöveget, amit a gyűlölet diktált. A cédulát kifüggesztettem a hirdetőtáblára: az ünnepély után mindenkinek látnia kell. Aztán behúzódtam a folyosó homályába, és reszketve, a heveny rosszullét állapotában vártam Orsolya megszégyenülésének percét.
A cédulán ez állt:
CARLETTER ORSOLYA GYÓGYSZERÉSZHALLGATÓ MEGTILTOTTA A SZERETŐJÉNEK, HOGY AZ EGYETEMEN MUTATKOZZON VELE, MERT NEM TUD ELEGÁNSAN ÖLTÖZNI. BÜDÖSEK NEKI A PROLIK, DE A DEMOKRATIKUS EGYETEM JÓ! MINDENKI TUDJA MEG, HOGY BURZSOÁ HIÚSÁGÁBAN MÉG A SZERETŐJÉT IS SZÉGYELLI!
Bő félórám volt, hogy meggondoljam magam. Már világosan láttam az ötlet ocsmányságát. De ahogy némely ember lusta jót tenni, ám fokról fokra erőt gyűjt, és rákényszeríti magát, hogy felülkerekedjék a restségén, én vasakarattal gyűrtem le természetem ellenállását, eltapostam nemcsak a lelkiismeret, de a kényelemszeretet tiltakozását is, hogy megvalósítsak egy látomást, amit a dühroham elém idézett.
Kegyetlenül szenvedtem. Hogyan feledhettem volna Orsolya ragaszkodását és jóságát? Nagyanyám halála óta egyetlen támaszom volt. Együtt kerestünk hónapos szobát, de csak a lakbért fizettem ki, tüzelőt már ő vett a zsebpénzéből. Otthonról kapott csomagjait felbontatlanul hozta el lakásomra. Megvarrta, kimosta pusztuló holmim. Amikor tüdőgyulladást kaptam, hajnalban ott topogott a havon a ház előtt, várt rám, hogy bekísérjen a kórházba. Látogatáskor megelőzte a többi asszonyt, és elsőnek tette le éjjeliszekrényemre az elemózsiás szatyrot. Összeszorított foggal ragaszkodott hozzám. Kallódó tehetségnek tartott, aki gerinces, aki nem adja el a tollát. De őt nem kellett megmenteni többé. Egy éve volt hátra az egyetemen, és biztos kenyeret nyújtó diploma várta. Kettőnk közül már én vágytam jobban a változásra. Most pedig szerettem volna lecsukatni.
A cédula ott függött a kivilágított hirdetőtáblán, s néha meglebbentette a csapóajtón befújó szél. (…)
Hallgattam, amint az ünneplő egyetemisták eléneklik a Himnuszt, a dallam kiszűrődött a folyosókra. Megszenvedtem a kitartásomért, s most már csak arra vágytam, hogy a cédulát valóban észrevegyék.
Kisebb csoportokban szállingóztak a folyosóra, és visszamentek a tanterembe a holmijukért. Orsolya körülnézett, de nem vett észre. Láttam, hogy levert, s ez szíven ütött. De a tudat, hogy hatalmam van fölötte, kegyetlenebbé is tett.
A lépcsőházban egyszerre hárman is megálltak a hirdetőtábla előtt. Elolvasták a cédulát, és összesúgtak. Az egyik lány odahívta a barátnőit. Valaki fölnevetett, és le akarta tépni a papírt. Mások vállat vontak, és továbbmentek.
Végre megjelent Orsolya. Észrevette a feléje forduló zavart arcokat, a kérdő pillantásokat, és nyomban a táblához lépett. Messziről is jól láttam rajta az iszonyt. Nem szólt semmit, csak letépte a papírt, zsebre dugta, és lekóválygott a lépcsőn.
Simán, mondhatnám hétköznapian zajlott le minden. Az egész nem tartott tovább, mint rövid megtorpanása a kijáratnál. Megállt, kissé bódultan körülnézett, és kinyitotta az esernyőjét.
A homályos utcán szegődtem a nyomába. Szokatlan irányba ment, mert nem akart egyetemistákkal találkozni. Távolról követtem, és láttam, hogy válla rázkódik a sírástól. Nagyon kicsinek, szinte gyereknek látszott. Egy kapualjból figyeltem, amint leállítja a befutó taxit. Félénken, bocsánatkérően, mintha sárga csillagot viselt volna. Tudtam, hogy a lakásomra hajtat.
Amikor hazaértem, ott ült a sötét lépcsőházban, az ajtóm előtt. A szemetesládán gubbasztott, ölébe hajtott fejjel. Arcába tekintve láttam, hogy könnye már nincs. Mészfehér volt.
Bementünk a szobába. Én leroskadtam a díványra, ő pedig megállt előttem.
Sírni kezdtem. Eleinte halkan, töredelmesen. Aztán egyre hangosabban, egyre kétségbeesettebben. Az anyagyilkosság borzalma járt át, ősi, állati félelem. Végül felugrottam, és combomba vágtam az ollót.
Szótlanul nézte, hogy kibotorkálok a fürdőszobába. Visszajöttem, sántítva és bepólyált lábbal, amelyen látszott a vér. A súlyos csendben újra zokogni kezdtem.
„Mi mindent tettem én érted, te gyalázatos! Bár meghaltam volna, mielőtt megismertelek!”
Egyetlen tényre gondoltam: arra, hogy ott van. Hogy bármiképpen, de egyek vagyunk abban a borzalomban. És vakmerő remény fogott el, hogy határtalan kétségbeesésemből egy megújult és végtelen szeretet fakad benne, hogy közös pokoljárásunk a megváltás ormára vet fel.
