A fantázia nélküli írás

Kulturális tényfeltáró és ismeretterjesztő műsorunkban már többféle szögből foglalkoztunk a fantázia és a valóság viszonyával, többek között önéletrajzi emlékező szövegek kapcsán, vagy épp azt figyelve meg, hogy milyen valós elemek keveredhetnek be egy fikciós műbe, de a megelőző adásban például azzal is foglalkoztunk, hogy egy író családjában milyen bonyodalmakat okozhat, ha a fantázia világa a valósággal keveredik és így az írásokon túl is kihathat a benne élők, többek közt a családban felnövő gyerekek életére. A mai műsorban mindezt egy újabb nézőpontból vettük szemügyre: olyan prózai szövegekkel foglalkoztunk, amelyek nem tartalmaznak kitalált elemeket, mégis ugyanúgy leköthetik figyelmünket, mintha "igazi” fikciót olvasnánk. E téren kakukktojást képeztek Kárpáti György Mór írásai, melyek, bár kitalált elemeket tartalmaznak, szikár és tárgyias nyelvezetük olyan benyomást keltő szöveggé teszi őket, mintha írójuk valóságos megfigyeléseit tartalmaznák.

A fikció több mint két és fél évezredes evidens dominanciájának, amely egyrészt a görög gyökerű, vállaltan fikciós műalkotás-eszményből, másrészt a leginkább talán "a valóság pontatlan rögzítéseként” leírható bibliai elbeszélésmódból eredt, mára már a múlté. Természetesen számos izgalmas és értékes fikciós mű születik világszerte ma is, de a kísérletező figyelem immár száz éve arra irányul, hogyan lehetne kiküszöbölni azokat a torzításokat, "hamisításokat”, amelyeket egy ilyen mű óhatatlanul magában hordoz. Az persze egyéni szerzői állásfoglalás kérdése is, hogy kiküszöbölendőnek vagy az alkotás eleve adott velejárójának tekintjük-e ezeket – a huszadik század világégései mindenesetre további lökést adtak a fikciót övező gyanakvásnak és Marcel Proust óta egyre többen igyekszenek valamilyen módon megtalálni a megélt élmények ábrázolásának hitelesebb módját. Azt, hogy ennek pontosan mi a kulcsa, sokan sokféleképp közelítik meg – a mai adásban két olyan szöveget hallgattunk meg, amelyek célja vállaltan csupán annyi, hogy rögzítsék szerzőjük életének vagy egy-egy részének, életszakaszának eseményeit.

Györe Balázs és Karl Ove Knausgård prózái mindazonáltal ezt rendkívül eltérő módon teszik: míg Györe kizárólag a pontosságra törekszik és azzal emeli meg a szöveg élményszerűségét, befogadhatóságát, hogy ezt a tényrögzítést visszatérő elemekkel, visszautaló megjegyzésekkel hangsúlyozza, addig Knausgård saját életének eseményeit voltaképp éppolyan fikciós, esztétizált tónusban igyekszik megjeleníteni, mintha egy kitalált elemekből építkező regényt tárna az olvasó elé. Györe Balázs a Klubrádió stúdiójában elmondta, hogy előképe Jack Kerouac, és Nemes Nagy Ágnes mondásának igyekszik megfelelni, mely szerint hitelesen az irodalomban már egy gyufásskatulyát fölemelni és arrébb tenni is rendkívül nehéz. Györe számára megerősítést adott, hogy Ottlik Géza is elfogadta az ő módszerét. A másféle knausgård-i modellt Valcz Péter értő felolvasása is érzékelhetőbbé tette.

Az adásban az Európa Kiadó Nincs sok idő már szerelem c. száma is elhangzott, Kárpáti György Mór azonos című írása kíséretében. Bár a korábban prózaírással is kísérletező filmrendező tárcája fikciós alkotás, nem csak szikár, tárgyias stílusa hozta összefüggésbe a műsorban elhangzó többi szöveggel, hanem az is, hogy a kiindulópontját mégiscsak egy legalább annyira a valóságábrázolásban gyökerező tényező adta: Menyhárt Jenő dalának reflexiójaként született meg még 2008-ban. A szóban forgó rövidprózát Göndör László olvasta föl, legvégül pedig még egy másik rövid tárca, a Nyári este is elhangzott, Pálos Hanna előadásában.

A teljes adást a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg. (Címlap kép: Pixabay)