A törvény és az irgalom civilizációja

A mai korban már nem szükségszerű és tulajdonképpen egyre kevésbé is szokás szétválasztani a szakrálisat a hétköznapi vagy a tudományos dimenziótól; mióta az emberek nincsenek kasztszerűen elválasztva egyiktől vagy másiktól, és igény szerint merítkezhetnek bele valamelyik vetületbe, az általuk lefedett területek is átjárhatóakká váltak. Így a Klubrádió idén indult új kulturális ismeretterjesztő és tényfeltáró műsorában, a Tükörfordításban is egyszerre foglalkoztunk vallásos és kritikai, valamint érzelmi és értelmező szempontból a mai ünnephez kapcsolódó motívumokkal, különös tekintettel arra az újításra, amelyet Krisztus nyomán Pál apostol emelt be az európai kultúrába. Pál nem egyszerűen a legmesszebbre ható interpretátora volt Jézus tanainak, hanem saját életének fordulata, az úgynevezett pálfordulása – amikor keresztényüldözőből kereszténnyé vált és megtért – önálló mondandóvá formálásával újszerű hangsúlyt vitt a nyugati világba, amely máig is maradandó: amikor a törvényi előírások teljes körű, tökéletes teljesítésének lehetetlenségét fölismerve az isteni irgalomba veti a bizalmát, tulajdonképpen a későbbi modern pszichológia egyik előzményét fogalmazza meg, amely a belső elvárásainknak való megfelelésről a külvilágba való belemerítkezésre ösztönöz bennünket, a „külsőtől” való félelmet fölcseréli a spontaneitással és a belső iránytűvel. Ezt a később Kierkegaard-ra és a freudizmusra is jellemző nézetet a mai műsorban Ruff Tibor teológus a vallás belső nézőpontjából is megerősítette.

A kereszténység és a modern lélektan összefüggései ellenére félreértésre adhat okot, hogy a bibliai szöveg végig a „bűn” fogalmát használja, amit ma inkább diszharmóniaként fogalmaznánk meg. Hannah Arendt is emlékeztet rá, hogy a jézusi beszédekben eredetileg a „vétek” fogalma szerepel, ami merőben eltér a bűntől, és inkább olyan dologra utal – mint ahogy Ruff is magyarázta Pál szavait –, ami a tökéletlenségünkből, nem pedig valami rossz szándékból következik. Az Újszövetséget megelőző időkben azonban még nem alakult ki sem ez a reflexió, sem az Isten külsőből belsővé tétele – ezért is fejtette ki Radvánszki Péter rabbi, az adás második vendége, hogy a Tóra és a törvény eredetileg azonos fogalmak voltak, ráadásul ez nem csupán a parancsolatokat és a Szentírást fedte le, hanem az univerzum kozmikus törvényét is, amelybe az Isten belepillantott, mielőtt a Földet teremtette. A Páva utcai zsinagógában szolgálatot teljesítő Radvánszki azt is kiemelte, hogy a Tóra tüze egyszerre melengeti az embereket, ugyanakkor az óvatlan megközelítése veszélyeket is rejthet, így például senkinek sem ajánlatos, hogy egymagában, párbeszéd lehetősége nélkül tanulmányozza a törvényeket. A fiatal rabbi végül beszámolt egy zsidó vallástudósok által összeállított kötetről, amelyben az Újszövetséghez fűztek talmudikus nézőpontból kommentárokat.

A beszélgetés után a műsor a modern időkre evezett át, Franz Kafka A törvény kapujában című novellája hangzott el Egger Géza színművész előadásában. A modern irodalom egyik középponti írásában Kafka – Nietzsche fölismerésével összhangban – arról ír, hogy az egyénnek képtelenség megközelítenie a törvényt, „bejutnia” a kapuján: hiszen az individuumnak magának kell törvényt jelentenie – Nietzsche szavaival – „minden leendő s eljövendő számára”. Erre utalt a műsor utolsó vendége, Wessely Anna művészettörténész és szociológus is, amikor a huszadik század elején alkotó Georg Simmel szociológus-filozófust idézte, aki szerint a mai kor etikája szerint már minden egyénnek a maga törvényét kell megtalálnia és követnie, anélkül tehetetlenné válik, mint Kafka szereplője.

Az adás szerkesztője Wesselyt elsősorban arról faggatta, hogy – miként Pál és a kereszténység vívmányai, vagy korábban például a mózesi törvények – hogyan válik valami újítássá az emberi kultúrában. A szakember szerint maga az újítás jön és megy, egy-egy újító gondolat vagy gyakorlat felszívódik a mindennapok körforgásában. Arra a kérdésre ugyanakkor, hogy mi az újítás fennmaradásának kritériuma, Max Weberrel válaszolt, aki szerint a radikális nem mindennapiságot ígérő, karizmatikus forradalmi vívmányok maradhatnak fenn sikerrel, de csakis akkor, ha intézményesült formát kerítenek maguk köré. A beszélgetésnek ezen a pontján Pajor Tamás Mielőtt még című dala is elhangzott, majd Pályi Márk az újítások és a múltba való visszavágyás viszonyáról kérdezte Wessely Annát. A szociológus emlékeztetett, hogy a nyugati kultúrtörténet kedvelt szemlélete az aranykortól való eltávolodás dogmája, amelyet a kereszténység eljövetele az ókor vége felé végeredményben nem volt képes sikerrel megakasztani, és először az újkor haladás-dogmája írta felül, amely szerint a világ egyre jobban fejlődik.

Az ünnepi Tükörfordítás végül arra is kitért, hogy miért érezzük olykor furcsának, olykor pedig jobbnak azt, ami egyszerűen csak eltér attól, amit megszoktunk. Az általunk többnyire bevettnek ítélt műfaji keretektől eltérő módszerrel dolgozott például a száz évvel ezelőtt élt román író, Emil Gîrleanu meséje, a Mint egy konkolyszem, amelyet Grisnik Petra színművésznő olvasott föl a műsorban. A mesében egy bogárka rájön, hogy élete hivatása pusztán az, hogy fölfalja őt a fecske, így végül ennek alárendeli magát; a mesében, amely meglehetősen eltért az úgynevezett várakozási horizontunktól, hisz nem csak a happy end hiányzott belőle, hanem még – Andersen történeteitől is jócskán különbözve – a pusztulás se romantikus veszteségként, hanem egyszerű életfunkcióként jelent meg benne, a művészettörténész-szociológus, Wessely Anna szerint tömör formában ugyanaz a kérdés jelent meg, mint a vallásokban, amelyek megpróbálnak értelmet adni az egyéni életnek. Wessely azt is kiemelte, hogy a kereszténység óriási vívmánya mindazonáltal, hogy az addig érvényes dogmatikával való gyökeres szakítással utat nyitott a szabad akaratnak. Az adás végén Dávid 93. zsoltárja is elhangzott Schönberger Ádám éneklésében, és Hannah Arendt esszérészletét is hallhattuk, amelyben a politikai filozófus a karácsonyban, Jézus születésének ünnepében az emberi megszülethetőség szimbolikáját látja, vagyis azt a képességet, amelynek köszönhetően új emberek képesek születni a világra, akik aztán új cselekvésekbe tudnak kezdeni, hogy ezzel ideig-óráig megakasszák a „természetes” pusztulást.