„Támogassa
Belső közlés

Izsó Zita: Halleves

24/12/2021 18:29

| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió

A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Izsó Zita Halleves című versét hallgathatják meg Pertics Villő előadásában.

2021. december 24. Belső közlés (2021. december 24., péntek 20:00) Izsó Zita: Halleves
03:50
00:00

A fiatal költő, Izsó Zita pályája a 2000-es évtized végén vette kezdetét a kortárs irodalom színterén, első kötete 2011-ben, eddigi legutóbbi 2018-ban jelent meg. Belső közlés című irodalmi műsorunkban a kettő félidejében, második kötete megjelenésének évében láttuk vendégül, ahol saját felolvasásában is felvillantotta sokféle érzékenységét. Költészete azóta tovább fejlődött, az utóbbi években már a legérdekesebb fiatal költők közé sorolhatjuk, aki közös mai önmeghatározásunk kulcsformáihoz, a női szolidaritáshoz és a társadalmi empátiához igyekszik emlékezetes nyelvet találni.

Legkiválóbb versei közé tartozik a megjelenése idején szokatlan érdeklődést kiváltó Halleves, amely egy nő kálváriáját meséli el bántalmazó férjével: a nő önvédelemből halálosan megsebesíti a férfit, és ezután még az addig meglévő instabil egyensúlyát, bármennyire hátrányos, legalább létező önképét is elveszíti. A verset, amelyet Pertics Villő színművésznő adott elő különös érzékenységgel Tükörfordítás című kulturális műsorunk legutóbbi adásában, mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják, legörgetve pedig el is olvashatják.

 
Izsó Zita
 
Izsó Zita
Facebook
 

A vers a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgatható meg.

A vers eredeti, írott változata itt olvasható:

Halleves

Elindult felém, és én tudtam,
hogy ez mit jelent.
Hallevest akartam főzni,
de gyorsan kikapcsoltam a tűzhelyet,
nehogy megégessem magam,
ha elesek.
És közben kiabált,
hogy már megint mindenkivel szóba álltam,
a mosolyom illetlen,
mint egy nyitva hagyott slicc,
és ő hiába forgatja egyfolytában a kereplőt,
nem tudja távol tartani a terméstől az angyalokat,
túl jó vagyok mindenkihez,
így neki semmi sem marad.

Nagyon pici volt a konyánk,
mint minden túl korán kimondott vallomás,
ketten már alig tudtunk benne megmozdulni.
Ő csak közeledett, én meg felkaptam egy kést,
apróra kellett vágnom a zöldségeket,
hogy jól átfőjenek, mert rossz volt a foga,
beletörhetett volna azokba a kemény szavakba,
amiket a fejemhez vágott,
ha nem ízlett neki az ebéd.

És akkor belerohant.
Az orvos szerint szúrtam,
de én nem emlékszem.
Csak álltam ott késsel a keemben,és arra gondoltam,
hogy a piacon is megmondták,
ez a kés nem darbolásra való,
ki fog csorbulni,
ahogy próbálom elvágni a gyökereimet,
és nem lesz pénzem, hogy újat vegyek,
és nem lesz mivel felaprítanom mindazt,
amit a gyerekek miatt le kell nyelnem,
és akkor hogy fogják mindezt elviselni.

Kihívtam a mentőt,
mert tántorogni kezdett,
nagyra nyílt a szeme,
mintha most először látta volna meg
a körülötte lévő embereket,
mintha most kezdte volna megtölteni a külvilág,
ahogy a víz a léket kapott hajót,
amitől szépen lassan oldalra dől.

Alig vérzett,
először azt hittem, csak egy karcolás,
arra gondoltam,
még jó, hogy vettem citromot a halhoz,
azzal majd gyorsan kiszedem a szőnyegből,
különben lesz rá oka, hogy.

Közben berohantak a kertből a gyerekek,
azt mondták, megijedtek attól, hogy kiabáltam,
már azt hitték, én haltam meg.

És most már nem tudok beszélni,
mintha nyers zöldségdarabokkal tömtem volna ki a szám,
képtelenség megrágni őket,
mert nincsenek elég apróra vágva,
és nem főttek meg rendesen.

Sokan együttéreznek velem,
de én titokban attól félek, hogy felmentenek,
és azt mondják, íme, a szabadság.
Elmehetek,
de meg kell tanulnom újra járni,
és hiába kapaszkodom,
megbillen a közös otthonunkban a szék
és eltörik a bot,
szétmállik a lábam alatt a talaj,
minden puhának és gyengének bizonyul,
mert most, hogy nincs itt,
egyre képlékenyebb körülöttem a világ,
már nem tudom, hol vannak a falak,
úgy érzem magam,
mint a zacskóban szállított halak,

és nem tudom mindezt megbeszélni senkivel,
csak magamat vádolom,
és csupa jó dolgokat álmodok vele,
olyanokat, amik sosem történtek meg,
például hogy megsimogatja a karom, és azt mondja,
soha nem evett még ilyen finomat, a világ összes íze,
egy egész Atlantisz süllyedt el az én hallevesemben,
és tovább kanalazza az elmerült civilizációt,
a sövénnyel határolt kertet, fehérre meszelt házat,
a boldognak indult életünk.