Tinkó Máté: Rókaportré
19/10/2025 13:52
| Szerző: Klubrádió
| Szerkesztő: Szikora Gábor
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Tinkó Máté V. úti nosztalgikon, Rókaportré és Vidéki áttűnések című verseit hallgathatják meg a szerző előadásában.
Tinkó Mátét négy és fél évvel ezelőtt láttuk vendégül irodalmi műsorunkban, a Belső közlésben, ahol a stúdióban Szegő János beszélgetett vele, és három versét is felolvasta a szerző. Mostantól ezeket itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják.
Az őszinte és szép, mély és markáns nyelvű verseket az egyes hangsávok lejátszás gombjaira kattintva hallgathatják meg, lejjebb görgetve pedig szöveges formában is elolvashatják az eredeti írott változatukat.
A versek eredeti, írott változata:
V. úti nosztalgikon
Nem tudtam annyit várni
sem rád, sem a pillanatra,
hagytam a várakozást is hirtelen.
Pedig minden az időzítésen múlik,
mondogattad. Csak az esőben feszengtem
akkor, gyerekként, visszavonhatatlanul,
azt hittem, földöntúli sötét lesz,
és elszakad a képtelenség fonala,
miközben gyökeret ereszt a magány is valahonnan,
eláztam nélküled. Apa jött, anya jött, és te nem.
Belőlem akartál hát fényre jutni. Szólongattalak,
a becézéseim glédába álltak, és nem voltál sehol,
hogy segíts, mankóként hadd csüggjek segítségemen.
Aztán apró fényt árasztottak ablakokból
pislákoló gyertyák, körbe az udvaron,
lépésről lépésre gyűlt a fény, és már sejtettem,
nincs annál nagyobb világosság, mint hogy ott legyél,
de én mégsem tudtam annyit várni, felöltöztetett szívvel
egy ünnepen, engedtelek csupán, hogy eliramolj,
de titokban azért még maradj.
Papírcsónakot tettem a vízre,
amit a csillapodó vihar még körbeforgatott,
és végül itt hagyott nekem.
Keresek egy értelmet mögötte, ahol a csend csak
egyre nő, és biztonságba kapaszkodhat,
talán már nem is emlékezem.
Rókaportré
Nem is a róka jelenléte volt a különös,
hiszen errefelé, hegyes-völgyes
vidékeken miért ne fordulhatna elő
egy efféle szerzet, Vulpes vulpes,
azaz, pontosabban, vörös róka,
a városközponthoz közeli felbukkanása
talán még a kisebb csodák kategóriájába
sem tartozott. De az a mindenen átható,
koncentrált tekintet, amivel az emberi
szemet kereste, azt a közvetlenséget
azóta is hordozom. Nem akarok beszélni róla,
mennyire magányos vagyok, és miképpen
felzavart, nem használom a rókát erre,
ó, igen, jól tudom, az a sötétség bennem messze
túltesz vidékeken, télen, akadályokon,
fázni fogok ebben a télben, és összevissza
botorkálok majd, mígnem egy szép napon
a helyi gyepmester a tetememre talál, eltemet,
vagy kukába gyömöszöl, netán csomagtartóba dob,
és felkeresi a hullaégetőt velem.
Akkor boldog leszek, meg sem kellett
szelídíteniük hozzá, a felelősséget
saját vállán cipelte, aki csak idáig bírta.
Annyi minden megesik a Földön.
Ó, ez nem a Földön volt.
De közönséges is csak én maradhatok:
a búza színének képmutatása,
mint rókatest roppanása,
a feledésben alámerül.
Vidéki áttűnések
(I)
Milyen kitartóan el tudom kerülni
az embereket most, mióta elrejtőztem a világ elől,
és a növényekre, állatokra több a gondom,
nincs saját házam vagy lakás, amire büszke lennék,
de ha a szüleim kertjében ér a reggel, a fák leveleit
számolgatom, az erezet mintájában elveszek,
vagy hajnali edzés vár, és egy titokzatos madár
hangja süvít át a szürke csöndön, a futások,
valószínűtlen meneküléseim közben. Magam vagyok
a szerelemmel. De megváltozott minden. A rettegés
a holnaptól nem jön, de van fájdalom, ami körém épül,
áthatol ruhán, bőrön, a szkafander anyagán, és hideg,
mint homályló vallomások, mindegy, ki mondja, miért
és kinek, nem is mondja, csak elképzeltem.
Fogod a kezem, amíg felmelegszik, beleheli
a párát az üveg.
(II)
Az üvegasztal sarkán lement a térded,
alig látsz a fájdalomtól,
zsémbes vagy velem,
aztán elnézést kérsz, sokadjára,
én pedig megvigasztallak, magam helyett
tanácsaimat és segítőkészségemet küldöm
a csatába, holott nem nyersz, és nem nyerhetek.
Szerelem vagy, tiszta és nehéz, olyan,
amely óvatlanul körbefonja napjaink.
S bár esténként két vert sereg túlélői kvaterkáznak,
ártatlan arcú kadétok, akik közös ágyba,
nagy tudással fekszenek, holnapra elfelejtik,
melyik lábbal induljanak, tükörben nézzék-e,
mit mutat.
(III)
Ezekben a vidéki magányokban volt időm,
hogy megtanuljam a fájdalom és a szeretet nyelvét,
lehessek képzelt és valós beteg,
és tudjam, mi az a felelősség, ami alól,
hiába próbálkozom, nem tudom kivonni magam.
Sajgó derékkal és ropogós csigolyákkal ébredtem
a hatodik nap reggelén, de nem volt kedvem
visszabújni sem, mert otthontalanságot árasztott
a paplanmeleg. A téli tájra hagyatkoztam odakint,
sokáig csak bámultam, odaveszett az arcom is az üvegen,
de az utolsó pillanatban egy kávéfőző lett hangosabb,
sistergéssel töltötte meg a szobát, oszlatta fel a merengéseket,
a túloldalról pedig már integettél: kezdődjék hát az ember,
ez az ő története.
