Kerékgyártó István: Korpa
5/10/2025 19:59
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ezúttal Kerékgyártó István Korpa című tárcáját hallgathatják meg a szerző előadásában.
Kerékgyártó István első ránézésre atipikusnak tűnő életútja valójában számos rendszerváltás utáni értelmiségi életpályának voltaképpeni szubsztrátuma: az egyetemi karriert viszonylag váratlan fordulat révén privatizációs tanácsadásra, valamint újonnan alakuló cégekben való részvételre cserélte föl, majd stabil egzisztenciával fordult végül az irodalom felé. A rendszerváltó című regénye az átmeneti évek zavaros világába és a feltehető kérdésekbe is betekintést enged. Ennek megjelenése után láttuk vendégül zenés irodalmi műsorunkban, a Belső közlésben, ahol Marton Éva beszélgetett vele, és a szerző az adásban egy tárcanovelláját is felolvasta, amelyet mostantól itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak. Az írás egy a serdülés küszöbén álló fiú kényszerű, de talán nem végleges adaptálódását mutatja be édesapja környezetének normáihoz. A tárcát a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgathatják meg, lejjebb pedig szövegesen is elolvashatják.
A szöveg eredeti, írott változata:
Korpa
– Gyere csak, Korpa – súgta Lukács a malacnak, miután fölhajtotta lelógó fülét. – A rómaiakról tanultunk, hogy azok cirkuszban nézték, hogyan marcangolják szét a vadállatok az embereket. Majd ha felnövök, és császár leszek, nekem is lesz ilyen cirkuszom, és ott apát dobjuk majd az oroszlánok elé. Mit szólsz ehhez, Korpa?
A malac tűrte a fiú közelségét, sőt, lefeküdt elé, akár egy kutya, és nyugton maradt, mintha értette volna, mit beszél.
– Persze majd a bátyust is bedobjuk az állatok elé meg a hugit is – itt egy kicsit elhallgatott, csak sokára folytatta: – Szerinted anyával mi legyen? Megkegyelmezzünk neki? Azt úgy kell, hogy fölemeljük a nagyujjunkat – mutatta a malacnak.
Korpa két hónapos volt ekkor, lehetett már vagy tizenöt-húsz kiló, és Lukács aggódva figyelte hogyan gyarapodik a barátja, mert már igazi barátnak tekintette a malacot, akivel mindent meg tudott beszélni. Tudta, karácsonyra eléri a vágósúlyt.
Lukács arról álmodozott, hogy abban az évben nem áll be a tél, meg arról is, hogy egyik éjjel megszöknek Korpával, beveszik magukat az erdőbe, mint a Robin Hoodék, és kisebb rablásokból tartják fönn magukat. De nem ölik meg az utazókat, csak kirabolják őket. Persze, hogyha ellenkeznek, mondjuk, ha az apja jönne, és nem adná oda a pénztárcáját, akkor kénytelen lenne, mert mondjuk, leesne az álarca, és az apja fölismerné, meg a bátyja is vele lenne, és az is fölismerné, hát akkor nem tehetne mást.
– Ugye, Korpa? Az önvédelem lenne. Megvédenénk magunkat.
Abban az évben az apja először őt keltette a disznóvágás hajnalán.
– Gyere! Elég nagy vagy már, hogy valami hasznodat is vegyem. Segítesz a lefogásban.
Lukács kinyitotta a szemét, és belenyilallt, nemcsak meghal ma Korpa, hanem az ő segítségével fog elpusztulni.
Az udvaron semmilyen növény nem élt meg, mert a tyúkok meg a kacsák mindent kikapartak, lecsipkedtek. Most dér lepte, a letaposott föld csúszott. Mint gyűrött gyászruhák, fekete hófelhők gyülekeztek.
Az apja kupicákat meg egy üveg törkölypálinkát hozott, töltött, és Lukács legnagyobb meglepetésére nemcsak a böllérnek és magának, hanem neki és a bátyjának is.
– Na, Isten, Isten – mondta, koccintott mindenkivel és gyorsan lehajtotta az italt.
Aztán elindultak Korpáért, aki érezhette a veszélyt, mert visítani kezdett, ettől fogva egyfolytában, mintha sírt volna, úgy visított. Lukács próbált hátul maradni, de az apja maga mellé parancsolta, az állat bal mellső lábát kellett fognia, és hiába fordította el a fejét, úgy látta, Korpa nézi őt, segítséget vár tőle. Kirángatták a disznót az ólból, az udvar közepére taszigálták, oldalra döntötték, a böllér szúrt, pontosan Korpa szívébe, az még visított egyet, aztán elernyedt, és kinyúlt. Anyja tartotta a vájdlingot, amibe az állat vérét folyatták, közben harsány nevetgélés, beszélgetés folyt, apja megint hozta a pálinkát, ittak, de Lukács megszédült, csak homályosan látta őket, és csak hangfoszlányok jutottak el hozzá:
– Na, isten, isten… jó sűrű vére van, megy a hurkába… mi van ezzel a gyerekkel…
Föltápászkodott, eltámolygott az istállóig, fölmászott az üres szénapadlásra, és csak ott kezdett el sírni. Befogta a száját, úgy üvöltött, később hányt, érezte a büdös törkölyszagot, aztán némán rázkódott a válla, és csorogtak a könnyei. Még soha, senkit nem szeretett annyira, mint Korpát, és tényleg úgy érezte, mint amit egy mesébe olvasott, hogy „kitéptek egy darabot a szívéből”. Mikor már alábbhagyott a remegése, és képes volt gondolkodni, arra jutott, ahogy megtanulta elviselni az apja veréseit, úgy kellene erre is megoldást találnia, mert nagyobb fájdalmat érzett, mint az ütlegeléseknél. „És mitől ez a fájdalom?”, kérdezte magától. „Attól, hogy ennyire megszerettél valakit. A Korpát. Most szerettem először igazán, és fájdalomhoz vezetett, és valószínű, minél jobban szeretek, annál nagyobb lesz a fájdalom. Nem szabad senkit igazán szeretni!”, vonta le magának a következtetést.
Lemászott a szénapadlásról, az udvari vödörben megmosta az arcát, és nézte a rénfán az akkorra már kettébe hasított Korpát. Már alig lehetett ráismerni, a szőrét leperzselték, a fejét levágták, a bőréről lekaparták a szőrt, ami az éppen fölkelő nap fényében különös halványrózsaszínben játszott. A vékonyka fehér havat, ami az udvaron állt, égővörös vérfoltok borították, az ég és az emberek ruhája meg fekete volt, ez a három szín, a vörös, fehér, fekete villózott a szeme előtt, megint megszédült. Odalépett, hogy megérintse a rénfán lógó szörnyet. Már hideg volt a bőr és vöröses a hús, és Korpa bordái mint a templomuk orgonasípjai sorakoztak egymás mellett. „Már nem is olyan szörnyű, ez már nem is Korpa, ez csak hús, bőr és csont”, nézte a tetemet.
Aztán az abálóüsthöz ment, amiben már főttek a fejdarabok és a belsőségek, közelhajolt, az arcába csapott a fokhagyma illatú zsíros gőz, s ahogy egy fuvallat eltolta az üst szájától az opálos párát, észrevette a fortyogó zavaros lé tetején a disznófület. Fogta a fakanalat, egy tányérra piszkálta, aztán csak nézte. Más volt, mint amikor felemelte és a kezébe tartotta, miközben Korpa fülébe súgta a titkait, eltűnt róla a szőr, sima és halványrózsaszín lett. Észrevette, apja figyeli, aztán elindult őfelé, elővette az acélnyelű bicskáját, és a kezébe adta. Nézte a bicskát, majd az apja arcára pillantott, kinyitotta a nagyobbik pengét, levágott egy ujjnyi szeletet a fülből, a késre tűzte, a szájába tette és rágni kezdte. A porc hangosan ropogott a foga alatt, miközben tovább szeletelte. Mikor megette az egész fület, komótosan a nadrágjába törölte a kés élét, visszapattintotta, és odanyújtotta az apjának.
– Tartsd csak meg! – mondta az apja.
Lukács sokáig nézte a bicskát, még soha nem kapott az apjától ajándékot, legalábbis nem emlékezett rá, aztán zsebre tette, és csatlakozott a férfiakhoz, akik éppen akkor emelték le a rémfáról Korpa kettéhasított testét.
