Szarka Károly: Nem derülhet ki

A fiatal író, szerkesztő és kulturális újságíró, Szarka Károly négy évvel ezelőtt jelentette meg első kötetét, Az én hibám  című generációs regényt, amelyben a mai fiatalság pályakezdési, magánéleti és személyisébeli útkeresését járja körül olvasmányos formában. A könyv megjelenését követően láttuk őt vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol Szegő János beszélgetett vele a stúdióban, az alkotó pedig fel is olvasott a regényéből egy részletet, amelyet mától itt, a Klubrádió honlapján is elérhetnek. A Nem derülhet ki című részletet a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva meghallgathatják, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatják. Szarka a részletben egy call centerben dolgozó fiatal férfi viszontagságos helyzetét írja le, miközben szórakoztatóan láttatja a kapitalizmus mai működésének visszásságait.

A regényrészlet eredeti, írott változata:

 

Nem derülhet ki

 

Fejemen a headset, kedélyesen eldumálgatok az első ügyféllel. Végre nemcsak értékesítek, nem egyszerűen csak eladok, hanem beszélgetek is. Élvezem, vagyis próbálom élvezni, de legalábbis közel kerülök valami olyasmihez, amit élvezetnek lehet nevezni. Ezt az érzést kerestem, ezt az érzést kellene keresnie minden telemarketingesnek.

Csend.

Egy pillanatra nem tudom eldönteni, mi történik, az ügyfél, akivel beszéltem, a hangja alapján egy fiatal nő, talán letette a telefont. Vagy vonalban van még, csak nem szólal meg. De vajon miért nem?

Először fogalmam sincs, mit mondjak neki. Megkérdezem, hogy itt tetszik-e még lenni, a nő felel, hogy igen, én meg hadarnám tovább a begyakorolt marketingszöveget, mert most már nincs kedvem csevegni.

De nincs erőm megszólalni sem. Fel kell tennem a következő kérdést, és nem tudom, hol tartok.

Ki kell nyomnom a telefont, ez fut át az agyamon, senkinek sem tűnne fel. Mármint a nőnek a vonal túlsó végén igen, de a csoportvezető vagy a minőségellenőr talán nem venné észre. Ki kell nyomni, már lendül az ujjam, de a nő váratlanul megszólal. Mintha percek teltek volna el azóta, hogy utoljára hallottam a hangját.

– Nem veszek maguktól semmit – mondja.

Végre fellélegezhetek, visszanyerem a nyugalmamat, megkérdem, miért nem szeretné megvásárolni a hölgy a terméket, ez egy kivételes akció, mindössze a postaköltséget és a csomagolási díjat kell fizetnie, maga a termék ingyen van, semmi kötelezettség. A nő nevet.

Miért nevet vajon, mi lehet ebben olyan vicces?

Csésze úr, aki a szomszédos munkaállomásnál ül, jelentőségteljesen néz rám. Bassza meg, észrevette, tudja, ennyire látszik rajtam, hogy szétcsúsztam. Nem elég, hogy mindent felvesznek a kamerák, a minőségellenőrök pedig az összes beszélgetésemet rögzítik, még Csésze úr is engem figyel.

Izzadok, leveszem és megtörlöm a szemüvegemet. Szomjas vagyok, az asztalon álló ásványvizes üveget nézem, a rózsaszín címkét, a rózsaszín kupakot. Csak oda kell nyúlnom érte, megfogni, lecsavarni a kupakját, és inni néhány kortyot, attól jobban leszek. Valamiért mégsem bírom megmozdítani a karomat.

A szomszédos box felé nézek, Csésze úr irányába. Telefonál ő is, közben csóválja a fejét. Csésze úr észrevette, most már biztos. Belekortyol a csészéjében lötyögő kávéba, ezzel pedig vét a szabályok ellen, mivel a munkaállomásoknál csak zárt üvegből lehet inni. A csészéje mintha nagyobb lenne, mint általában, és mintha bele akarna esni a feje.

A tekintetem a két sorral előttem ülő Henire téved, vagyis Heni lábára, ahogy éppen kibújik a cipőjéből, törökülésben helyezkedik el a széken, és úgy telefonál tovább. Hiába beszélnek egyszerre harmincan a teremben, hallom, hogy mit mond.

– Egy pillanat türelmet kérek – ezt mondja, és hosszú, kínos percek telnek el. Az ügyfele kérdezhetett valamit, és ő nem tud válaszolni. Én érzem magam rosszul helyette.

Kibírhatatlanul meleg van, és ezek az idióták az ablakot sem képesek kinyitni. Ömlik rólam a víz, kalapál a szívem, nem bírok megmozdulni.

Az ügyfelem valami olyasmit magyaráz, hogy nem szokott telefonon rendelgetni, ha szüksége van valamire, megveszi a boltban, ott láthatja, a kezébe veheti, megtapogathatja, különben is mekkora baromság postán küldeni borotvát, ez az egész biztosan átverés.

– Nem átverés – mondom neki, és rögtön érzem, hogy megemeltem a hangomat. – Nem átverés – ismétlem meg, reményeim szerint valamivel halkabban. – Eddig minden kedves ügyfelünk elégedett volt vele.

A fejem mintha kezdene kitisztulni, ez jó. Talán már tiszta is vagyok, vagy legalábbis nemsokára tiszta leszek. Megragadom végre az ásványvizes üveget, csavarom a kupakját, de valószínűleg rossz irányba, mert sehogy sem akar lejönni. Csavarom, csavarom, semmi. Körbenézek, a tenyerem is nedves az izzadságtól.

Végre sikerül, kortyolok egy nagyot.

Most már nemcsak Csésze úr néz rám, hanem Heni, Iván és Rizsa is. Mosolyognak és nevetgélnek, olyan a call center, mint egy felbolydult méhkas. Tényleg megemeltem a hangomat? Vagy az ügyfél beszél olyan hangosan, hogy kihallatszik a headsetből?

Nem, ez hülyeség.

Kapkodom a levegőt, szeretném kinyitni az ablakot, de vonalban vagyok, és most különben sem lennék képes felállni. A nő a vonal túlsó végén újra megszólal.

– Na jó, küldjön egyet.

Csoda történt, alig akarom elhinni, megköszönöm a vételi szándékot, elhadarom az üzleti feltételeket, de megakaszt, megkérdezi, hogy ha nem tetszik neki, lemondhatja-e.

Hadarom a szokásosat, vagyis hogy meg lehet szüntetni a szolgáltatást.

– Magyarul le lehet mondani – erősködik a nő, de mi nem mondhatjuk ki ezt a bűvös szót.

Amennyiben jelzi nekünk, hogy elégedetlen a termékkel, vagy egyszerűen csak nem kíván többet vásárolni belőle, kérésére automatikusan megszüntetjük a szolgáltatást, és onnantól kezdve nem küldünk több csomagot.

Ezt mondom, vagy legalábbis ezt kellene mondanom, lehet, hogy már el is mondtam, lehet, hogy csak akartam, de a nő közben megköszöni, és mégsem kéri.

A hangja fölényes, már-már lekezelő, megint nem lehet eldönteni, hogy nevet-e vagy sem, de inkább olyan, mintha nevetne, mintha tényleg engem nevetne ki, aki feleslegesen telefonáltam neki, időt pazaroltam arra, hogy meggyőzzem.

Nem végeztem jól a munkámat. Felesleges a munkám. Felesleges vagyok.

Elköszönök, de addigra már leteszi. Csákvári sétál el a sorok között, hatalma biztos tudatában, annak minden szigorával a kissé szétesettnek tűnő csoportot figyeli, felém pillant, tekintetében mély megvetés ül.

Röpködnek a jól begyakorolt fordulatok.

Beszélgetésünkről hangfelvételt készítünk.

Cégünk speciális akciója keretén belül…

Mindössze a csomagolási díjat és a postaköltséget…

Nem jelent kötelezettséget…

Az egész terem zsibong, de ez nem a szokásos duruzsolás, mint amikor mindenki végzi a dolgát, telefonál, ismertet, kérdez, értékesít és adatot rögzít. Vagyis ugyanez történik most is, de közben vibrál a levegő, mindenki nyugtalan, mindenki izgatott, mindenki izgága.

Mindenki engem figyel, mindenki rajtam nevet, mindenki rám haragszik. Kiderülhetett valami szörnyen kínos, történt valami végzetes, valami visszafordíthatatlan, már mindenki tud róla, csak én nem.

Nyílik az ajtó, Dobos jelenik meg, az arca gondterhelt, baj van, valami szokatlanul nagy baj, egyenesen felém tart, a szívem kalapál, a szemüvegemen lecsorgó izzadságcseppektől homályosan látok.

Dobos végül elsétál mellettem, rám se néz.

Ki kell mennem, mondom, vagy csak gondolom. Hiába nem telt még le az ötven perc, hiába van még messze a hivatalos, tízperces szünet, ki kell mennem. Összenézek Kornéllal, aki bólint, és pár perc múlva követ.

A folyosón guggolok, a kávéautomatának vetem a hátam, Kornél velem szemben áll, kétszer olyan magasnak tűnik, mint máskor.

– Szerinted észrevették? – kérdezem tőle, és érzem, hogy az egész testem remeg.

– Micsodát? – kérdezi vigyorogva. Közelebb hajol, egészen összezsugorodik, és úgy néz ki, mint egy rajzfilmfigura. Egy gonosz rajzfilmfigura.

Mély levegőt veszek, lassan fújom ki. Akkor ezek szerint nem vették észre.

Nem derült ki.

Nem derülhet ki.

A felolvasást a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg. (Ha appon keresztül éri el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetések meghallgatásához, kérjük, lépjen át a klubradio.hu-ra.)