Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Az abszurdum is stagnál – Selmeci János jegyzete
Abszurdum, hogy, 3,5 év gazdasági stagnálás után még mindig több mint 30 százalékon áll a kormánypárt, sőt akár még nyerhet is, a gazdasági miniszter pedig nem új munkát keres, vagy legalább egy számológépet valahol, hanem a Facebookon ír top tízes (bocsi, kilences) listát arról, hogy ki a nagyon hülye, és nincs rajta a kormány.
Sakkjátszma, vagy szétesett kampány - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a pillanat, amikor az ember megáll, visszatekeri fejben az elmúlt heteket, és felteszi a kérdést: ez most zseniális sakkjátszma, vagy egyszerűen szétesett a kampány? Mert amit Lázár János produkál, az kétféleképpen értelmezhető. És egyik sem megnyugtató.
Pandadiplomácia - Józsa Márta jegyzete
Keleti nyitás ide vagy oda, itthon is jó lenne valamilyen célszerű szimbólumot találni a faunánkban, hogy nehogy elbízzuk magunkat, legyen valami újabb aggódni való.
Vörös kód – Józsa Márta jegyzete
Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért.
A mindenható állam jóindulata
A rezsistopot hatalmas tettként állítják be, pedig valójában beismerés. Annak beismerése, hogy a társadalom jelentős része már nem bír el egy kicsivel magasabb számlát sem. Hogy a tartalékok elfogytak, hogy a "rezsivédelem" nem stabilitást teremtett, hanem egyensúlyozást a szakadék szélén.
Holoda Attila: Nemzethy leértékelődés
5/04/2023 14:39
| Szerző: Holoda Attila
Ma már semmi nem azt és úgy jelenti, ahogy azt korábban megszoktuk. A kokárda, a nemzet, a tanár, az orvos, az önkormányzat, a család... Devalválódik minden, s devalválódunk vele mi magunk is, gondolatainkban, érzéseinkben, az embertársainkhoz való viszonyunkban is.
Ahogy a reklámban is mondják, kár, hogy a régi jó dolgokból már semmi nem maradt. A szavak jelentéséből is alig valami. Devalválódik minden, s devalválódunk vele mi magunk is, gondolatainkban, érzéseinkben, az embertársainkhoz való viszonyunkban is. Devalválódás per definitio annyit tesz, hogy „Pénzegység aranytartalmának, illetve külföldi értékének törvényi vagy kormányzati eszközökkel való csökkentése.” Stimmt.
Az (egykorvolt közös) értékeink kormányzati eszközökkel történő szándékolt csökkentése. Kormányzati eszközökkel egy kormány él. Vagy visszaél. A büntetőjogban valahogy úgy mondanák, „előre megfontolt szándékkal”, azt meg már csak én teszem hozzá, hogy „nyereségvágyból”, „bűnszervezetben” és „aljas módon”.
Igen, gondoljunk bele, ma már semmi nem azt és úgy jelenti, ahogy azt korábban megszoktuk.
A kokárda már nem a nemzeti egységünket és összetartozásunkat kifejező szimbólum, hanem a NER-hez tartozás kritikátlan el-, és befogadásának, demonstratív megjelentetése. 2002 óta.
A nemzet már nem egy történelmileg kialakult, tartós emberi közösség, amelyet a közös nyelv, közös terület, melyet – többek közt – a közös gazdaság és a kultúrában megnyilvánuló közös lelki alkat tart össze, hanem a kormányzó párt által, előre megfontolt szándékkal kisajátított és dohánytermékeket árusító üzleteket, valamint állami (és NER-) intézményeket a hatalom jármába besoroló minősítés.
A menekült az nem hazáját és házát elvesztő, szánni való és segítségre szoruló felebarátunk, hanem asszonyainkra fenekedő, munkánkat elvevő, idegen kultúráját ránk erőltető migráncs.
A család az nem olyan emberek közössége, ahol a tagok között leszármazotti, házassági, élettársi vagy örökbefogadási kapcsolat van, hanem férfi, nő és gyerek, ahogy a gránitszilárdságúban írva vagyon.
Az önkormányzatoknak már nem a helyi közösségi ügyek jelentős részének saját hatáskörben és a lakosság érdekében történő szabályozása és igazgatása a dolga, hanem a kormányzat kegyeit lesni, a kormányzati intézkedéseket kritikátlanul kiszolgálni, és/vagy a kormányzat szándékolt intézkedéseit pénz és valóságos helyi hatalom nélkül elszenvedni.
Az orvos már nem gyógyító, a beteg emberek gyógyításával hivatásszerűen foglalkozó szakember, hanem megregulázandó, pénzsóvár, a betegek ellátását veszélyeztető, jóságos fehér köpennyel magát álcázó brüsszelista lipsi.
A tanárok már nem nemzetünk megbecsült és elismert nevelői és oktatói, hanem rebellis sorosista csőcselék, akiket még a közalkalmazotti jogviszonyból is épp most ebrudal ki az ellenkezést és szólást nem tűrő rendőrhatalom. Coki neked, „kiművelt emberfők sokasága”! Lázadni itt csak a hatalomnak szabad. Mindent. Is.
A valódi művészek soraiba befurakodó, pénzsóvár opportunisták zsebelik be a kitüntetések garmadát, s én már félek elolvasni egy-egy nemzeti ünnepünk után a kitüntetettek listáját, nehogy megint csalódjak valakiben, aki tényleg megérdemelné, de nem ezektől... Mert devalválták az állami elismeréseinket is. Ezek már hűbéresi plecsnik, nem kitüntetések, nem a kiemelkedő teljesítmények nemzetünk általi elismerései többé, s aki elfogadja, lehajtott fejjel áll be… legelni a többiek közé.
És vagyunk mi. A kívülállók, fotelhuszárok és ülve jólmegmondók, senki által el nem olvasott petíciókban tiltakozók, csirke far-hát után szaladgálók és egzisztenciális rettegésükben csendben hallgatók. Vagy nyolcmillió hatszázezren. Egyedül vagyunk. Vagy nyolcmillió hatszázezren. Nem tudunk mit tenni, mert náluk a hatalom, a sajtó, a pénz, az erő. Mi meg vagyunk, csak úgy. Vagy nyolcmillió-hatszázezren. Ülünk. Hallgatunk. Lájkolunk. Tüntetünk. Hazamegyünk. Félünk. Nem az én dolgom, nem szólok. Szóljon más valaki. Akinek nincs mit féltenie.
Amíg van, amíg marad, mit féltenünk. Még a félelmeink is megszokássá és beletörődéssé devalválódnak. Megtörünk. Megszokjuk. Elfogadjuk.
Az elfogadás: választás. Az elfogadás: belenyugvás. Az elfogadás: opportunizmus. Az elfogadás: nem szabadság. Az elfogadás, csak túlélés, de nem élet. Az elfogadás: devalváció, nemzeti leértékelődés.
Azt hiszem, éppen elkelne most egy lánglelkű, ott a múzeum lépcsőjén, hogy szóljon: „Talpra!”
Címlapi kép: Flickr
