Jeszenszky Géza: Történelmi párhuzamok
"Az agresszort sosem szabad békítgetni, a béke érdekében beletörődni a nemzetközi jog megsértésébe. Nagyon erős a történelmi párhuzam: München, Hitler prágai bevonulása, Lengyelország lerohanása, most pedig Grúzia, Krím, Ukrajna."
Arató: Egy mondat Karikó Nobel-díjának margójára
"... igaz ugyan, hogy a legnagyobb tudományos díjban részesülő tudósok főműveinek a címét sem szavanként, sem összességében nem értjük, és ez többnyire így van rendjén, hiszen ha értenénk, magunk is fölfedeztük volna azt a kis izét, elvégre egy egyszerű gázszerelőnek vagy csempekufárnak éppúgy joga van a zsenialitáshoz, mint egy kiskunhalasi asszonyságnak – jó, legyen kisújszállási, valóban nem mindegy, ám a lényeg az asszonysági lét..."
Arató András: Anyanyelvünk tréfája
Vannak helyzetek, amikor a félreértések végül jól sülnek el, Arató András egy szerencsés kalandjáról számolt be.
Csillag István: Egy demokrata hiánya
Mindent megtett, hogy utolsó erőnkből is védjük a gondolat, a beszéd, a cselekvés, a választás szabadságát.
Gábor György: A magyar korrupció mitológiája
"A pompásan és úri kényelemmel ellopható eurómilliárdok időszakának lassú végéhez közeledve a tolvajok apropóján nem feledkezhetünk meg Autolükoszról (szépen csengő és roppant kifejező nevét önfarkasként fordíthatnánk), szóval a fogyatkozó pénzek híján rejtekükből lassan-lassan előbúvó önfarkasokról, akik a pénz fogytán immár egymásnak lesznek farkasai."
Jeszenszky Géza: Magányosan
Látva a képeket a magyar miniszterelnök magányosságáról, amikor az EU vezetői nagy ovációval fogadják Zelenszkijt, de OV tapsolás helyett a cipőjét nézi, el kell gondolkodni azon, hogy lett ilyen magányos? Az Európai Tanács ülései szünetében ki akar vele barátságosan beszélgetni, akár semmiségekről? Már a magyar-lengyel barátságnak is vége – de biztosan nem örökre.
Arató András: Marine Le Pen beugrott Orbánhoz
Le Pen a kolostorban járva összefutott az intézmény zárdafőnökével, aki szíves örömest idegenvezette az arra tévedt turistát. Különösen büszkén mutatta meg a bútorzatot, amivel elkápráztatta a vendégét: ha egy egyszerű apácazárda refektóriumában ily gyönyörű terített asztal várja a novíciákat, milyen lehet az életszínvonal hatvan pusztában? Nyugi, Marine, Magyarország jelene francia hon jövője!
G.Gy.: A népszámlálás elutasított válasza
"Sokféle megfontolás tarthatta vissza mindazokat, akik válasz nélkül hagyták a népszámlálási kérdőív említett rubrikáját, a bizalmatlanságtól egészen a vallás átpolitizáltságából eredő félelemig."
Gábor György: Lázár János, avagy a mindent elborító sötétség
7/09/2023 14:51
| Szerző: Gábor György
L. Simon László is szólásra emelkedett, miután Lázár János „kivételes államfőnek”, „igaz magyar hazafinak” nevezte Horthy Miklóst. Szerinte figyelembe kell venni zsidó származású honfitársaink érzékenységét. Nos, zsidó származású honfitársaink érzékenysége mellett más érzékenységeket is említhetett volna, mondjuk, hogy világossá tegye, érdemes volna nem zsidó aspektusból is szemügyre venni a kormányzó tevékenységét.
Azt olvasom, hogy „Lázár János válaszolt a Horthy Miklós dicséretét nehezményező főrabbinak”.
A hír téves, Lázár János nem válaszolt a főrabbinak, legfeljebb úgy tett, csupán azt a látszatot keltette, de hisz ehhez ért ő igazán.
Lázár János ugyanis nem érvelt, nem mondott az ég adta világon semmit, ellenben kitett egy három évtizeddel ezelőtti Antall József-interjúban talált rövid és semmitmondó idézetet. Az eljárást a legsúlyosabb érvelési hibák egyikeként szokás emlegetni, tekintélyérvként (argumentum ad verecundiam), amely nem a vita tárgyára fókuszál, hanem a hivatkozott személy tekintélyére vagy pozíciójára. Amúgy Antall Józsefre ebben az összefüggésben még történészként sem érdemes hivatkozni, ugyanis a néhai miniszterelnök kizárólag orvostörténeti írásokat publikált, orvos-életrajzokat, ám nem volt kutatója a két világháború közötti magyar történelemnek.
Most pedig látom, hogy a kormányoldal jelentős gondolkodóinak sorából L. Simon László is szólásra emelkedett, aki – ez kétségtelenül meglepő – azt mondta, hogy amikor Lázár János Horthyt „kivételes államfőnek”, „igaz magyar hazafinak” nevezte, minden bizonnyal elragadta őt a hév. Ugyanis – így L. Simon – Horthy „vitathatatlan érdemének tartom, hogy rendkívül jól megválasztotta az ország vezetőit, politikai stabilitást hozott és az országot a teljes reménytelenségből vezette ki. A másik oldalon vitathatatlanul ott van, hogy nem tudta elkerülni a háborúba sodródást, nem tudta jól kezelni a németeket”, majd hozzátette még: óvatosan kell fogalmazni Horthyval kapcsolatosan, mert nem lehet, hogy csak a pozitívumokat lássuk és „nem vesszük tekintetbe azon zsidó származású honfitársaink érzékenységét.”
Azon zsidó származású honfitársaink érzékenységét valóban nem vehetjük már tekintetbe, akik Horthy országlása alatt pusztultak el, megszenvedve a zsidó törvények előidézte jogfosztás folyamatát, a Horthy-csendőrség által végrehajtott összegyűjtést és bevagonírozást, a Horthy-féle MÁV által példamutató fegyelmezettséggel és precizitással végrehajtott deportálást, vagy például nem vehetjük már tekintetbe a munkaszolgálatban agyonvert és meggyilkolt Szerb Antal vagy Radnóti Miklós érzékenységét sem.
De L. Simon a zsidó származású (értsd a Horthy-kor törvényei által azzá nyilvánított) honfitársaink érzékenysége mellett más érzékenységeket is említhetett volna, hogy világossá tegye, Horthy nem pusztán a folytonosan ágáló és a nemzet ügyébe belekotnyeleskedő „zsidó származású honfitársaink” miatt nem kapta meg az őt megillető méltó helyét a magyar történelemben, hanem ahhoz, hogy „kivételes államfőnek” és „igaz magyar hazafinak” nevezzük, érdemes volna nem zsidó aspektusból is szemügyre venni a tevékenységét.
Például az 1942-es újvidéki vérengzésként emlegetett, mintegy 3800, legfőként szerbek, zsidók, romák, ruszinok és oroszok ellen végrehajtott etnikai alapú tömeggyilkosságot, amely tehát más érzékenységeket is sérthetett, s amely valóságos és következetes felelősségre vonás helyett csupán látszatszerű és végrehajthatatlan ítéleteket vont maga után. Vagy Horthy kormányzósága alatt említsük meg a magyar történelem legnagyobb hadtörténeti katasztrófáját, a 250 ezer főt számláló, rosszul, gondatlanul és dilettáns módon felszerelt 2. magyar hadsereg Don-kanyarban bekövetkezett tragédiáját 1943 elején, amelynek során – mai becslések szerint – 128 ezer fő halt meg, rengetegen kerültek orosz hadifogságba, ahol ugyancsak a pusztulás várt legtöbbjükre, a hiányos felszerelés miatt az orosz télben menekülők százai szenvedtek fagyhalál, s mindössze 2-4 ezren élhették túl a katasztrófát.
De lépjünk tovább, hátha Lázár Jánosnak – legnagyobb meglepetésünkre – kedve kerekedne az olvasásra. Ugyanis Horthy megítéléséhez nem ártana ismerni a két világháború közötti páratlanul gazdag magyar szociográfiai irodalmat, amelynek szerzői nem kimondottan a liberalizmus uszályába sorolandók, kezdve Illyés Gyulától és Féja Gézától, Szabó Dezsőn és Veres Péteren át, Kovács Imréig és Szabó Zoltánig, stb. Valamennyien a kifosztott, megnyomorított, cseléd- és szolgasorba kényszerített, minden perspektíva nélküli vidéki magyar valóságot mutatták be, a Horthy-féle keresztény-úri világnak a tökéletes ellentétét.
És persze emlékezzünk meg a milliós magyar kivándorlásról is, amely az I. világháború után életbe lépett amerikai bevándorlás-korlátozási rendelettel a két világháború között kétségtelenül visszaesett, csakhogy épp a Horthy-korszakot jellemezte az a páratlan kivándorláshullám, amely a magyar géniusz távozását jelentette, zseniális természettudósok, feltalálók, orvosok, művészek, filmesek, világhírű előadóművészek kivándorlását az USA-ba, s amely folyamatot minden túlzás nélkül afféle szellemi Trianonnak lehet nevezni: az a szellemi-tudásbeli veszteség, amely ezzel, valamint a távozók után maradt, iskolákat és tanítványokat nélkülöző űrrel keletkezett, a magyar történelem sosem kiheverhető tragédiájává lett.
S mind a mai napig súlyosan érződik (és lesz érzékelhető még évtizedek múlva is) az a deficit, amely az úri-keresztény világ feudális jellegére támaszkodva, egy erős és öntudatos polgárság hiányában lehetetlenítette el a polgári habitus és mentalitás kialakulását.
Természetesen hosszan folytathatnám, de a magam részéről megelégednék azzal, ha a fent felsoroltakat Lázár János legalább egyszer az életében átgondolná, nagyképű, tudálékos és semmitmondó kijelentései helyett, amelyek semmi másról, csak rettentő felkészületlenségéről és ismerethiányról árulkodnak, no meg mindent felülíró és mindent alulmúló ideológiai szemellenzőjéről.
