Orbán lemond - Rózsa Péter jegyzete
Az Európai Unió, a NATO perifériájára kerülve, Magyarország Orbán nemkormányzása jóvoltából kötélen ingadozik a kiesés határán.
A hang - Szénási Sándor jegyzete
Amerika hangja ismét megszólal. Pontosabban az Amerika Hangja szólal meg, a nemzetközi rádió, amelyet a Trump adminisztráció felfüggesztett, ám most egy szövetségi bíró elrendelte az újraindítását.
A kicsinyes hatalomgyakorlás iskolapéldája - Kárpáti Iván jegyzete
Először jelzik, hogy hibáztál, persze csak finoman, egy fegyelmi eljárással, amely végül még büntetéssel sem jár. Aztán elkezdődik a valódi folyamat: eltűnsz a kirakatból, megszűnnek a szerepléseid, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kerülsz, végül pedig ott találod magad egy olyan pozícióban, amelyről mindenki tudja, hogy száműzetés. Sunyi, adminisztratív eszközökkel dolgoztak, addig szívatták, amíg magadtól felmondott.
Kohn, Grün és Orbán - Dési János jegyzete
Orbánnak és hazugsággyáros kis csapatának, oroszostúl, KGB-stűl, cselédsajtóstúl már csak a háborús riogatás és a fenyegetés maradt. Persze azt ne felejtsük el, március 15-én Budapesten vagy háromszor annyival többen voltak kiváncsiak a valóságra, mint a hazugságra.
Kilakoltatási történet – Józsa Márta jegyzete
Az Útszélen szerkesztő-műsorvezetője ezúttal a Nemzeti Együttcinizmus Rendszeréről és előzményeiről írt, személyes élmények alapján.
Erőpróba – Kárpáti Iván jegyzete
Március 15-én valójában nem a beszédek lesznek a legfontosabbak … – a Hetes Stúdió műsorvezetőjének gondolatai az idei március 15-e tétjéről, dilemmáiról.
Mi a fenéről is beszélünk? - Selmeci János jegyzete a túlélési gyakorlathoz
Minden félévben megírom azt a jegyzetet, amiben azt kérem Önöktől, hogy támogassák a Klubrádió fennmaradását. Ez most itt az a jegyzet, és most abban az alig pislákoló reményben kérem a támogatásukat, hogy valami talán változni fog, és mi magyarok így együtt meg tudunk haladni dolgokat, találni konszenzusokat, kötni szövetségeseket azért, hogy egy egészségesebb, boldogabb hely legyen a hazánk, és rendezzük végre közös dolgainkat, vagy legalább beszéljünk itt a Klubrádióban is sokkal többet arról, ami tényleg fontos.
Kamu a köbön: kampányolás Kijevben - Hardy Mihály jegyzete
A magyar fél nem sokat tett azért, hogy a Barátság kőolajvezeték és az ukrán-magyar barátság helyreálljon. Éppen az ellenkezőjét teszi. Emiatt aztán előre borítékolható, hogy a Digitális Polgári Körökben is aktívan kampányoló Czepek államtitkár üres kézzel, de számtalan, az ukránokkal szemben ellenséges video posztolása után tér majd vissza a magyar fővárosba.
Gábor György: Lázár János, avagy a mindent elborító sötétség
7/09/2023 14:51
| Szerző: Gábor György
L. Simon László is szólásra emelkedett, miután Lázár János „kivételes államfőnek”, „igaz magyar hazafinak” nevezte Horthy Miklóst. Szerinte figyelembe kell venni zsidó származású honfitársaink érzékenységét. Nos, zsidó származású honfitársaink érzékenysége mellett más érzékenységeket is említhetett volna, mondjuk, hogy világossá tegye, érdemes volna nem zsidó aspektusból is szemügyre venni a kormányzó tevékenységét.
Azt olvasom, hogy „Lázár János válaszolt a Horthy Miklós dicséretét nehezményező főrabbinak”.
A hír téves, Lázár János nem válaszolt a főrabbinak, legfeljebb úgy tett, csupán azt a látszatot keltette, de hisz ehhez ért ő igazán.
Lázár János ugyanis nem érvelt, nem mondott az ég adta világon semmit, ellenben kitett egy három évtizeddel ezelőtti Antall József-interjúban talált rövid és semmitmondó idézetet. Az eljárást a legsúlyosabb érvelési hibák egyikeként szokás emlegetni, tekintélyérvként (argumentum ad verecundiam), amely nem a vita tárgyára fókuszál, hanem a hivatkozott személy tekintélyére vagy pozíciójára. Amúgy Antall Józsefre ebben az összefüggésben még történészként sem érdemes hivatkozni, ugyanis a néhai miniszterelnök kizárólag orvostörténeti írásokat publikált, orvos-életrajzokat, ám nem volt kutatója a két világháború közötti magyar történelemnek.
Most pedig látom, hogy a kormányoldal jelentős gondolkodóinak sorából L. Simon László is szólásra emelkedett, aki – ez kétségtelenül meglepő – azt mondta, hogy amikor Lázár János Horthyt „kivételes államfőnek”, „igaz magyar hazafinak” nevezte, minden bizonnyal elragadta őt a hév. Ugyanis – így L. Simon – Horthy „vitathatatlan érdemének tartom, hogy rendkívül jól megválasztotta az ország vezetőit, politikai stabilitást hozott és az országot a teljes reménytelenségből vezette ki. A másik oldalon vitathatatlanul ott van, hogy nem tudta elkerülni a háborúba sodródást, nem tudta jól kezelni a németeket”, majd hozzátette még: óvatosan kell fogalmazni Horthyval kapcsolatosan, mert nem lehet, hogy csak a pozitívumokat lássuk és „nem vesszük tekintetbe azon zsidó származású honfitársaink érzékenységét.”
Azon zsidó származású honfitársaink érzékenységét valóban nem vehetjük már tekintetbe, akik Horthy országlása alatt pusztultak el, megszenvedve a zsidó törvények előidézte jogfosztás folyamatát, a Horthy-csendőrség által végrehajtott összegyűjtést és bevagonírozást, a Horthy-féle MÁV által példamutató fegyelmezettséggel és precizitással végrehajtott deportálást, vagy például nem vehetjük már tekintetbe a munkaszolgálatban agyonvert és meggyilkolt Szerb Antal vagy Radnóti Miklós érzékenységét sem.
De L. Simon a zsidó származású (értsd a Horthy-kor törvényei által azzá nyilvánított) honfitársaink érzékenysége mellett más érzékenységeket is említhetett volna, hogy világossá tegye, Horthy nem pusztán a folytonosan ágáló és a nemzet ügyébe belekotnyeleskedő „zsidó származású honfitársaink” miatt nem kapta meg az őt megillető méltó helyét a magyar történelemben, hanem ahhoz, hogy „kivételes államfőnek” és „igaz magyar hazafinak” nevezzük, érdemes volna nem zsidó aspektusból is szemügyre venni a tevékenységét.
Például az 1942-es újvidéki vérengzésként emlegetett, mintegy 3800, legfőként szerbek, zsidók, romák, ruszinok és oroszok ellen végrehajtott etnikai alapú tömeggyilkosságot, amely tehát más érzékenységeket is sérthetett, s amely valóságos és következetes felelősségre vonás helyett csupán látszatszerű és végrehajthatatlan ítéleteket vont maga után. Vagy Horthy kormányzósága alatt említsük meg a magyar történelem legnagyobb hadtörténeti katasztrófáját, a 250 ezer főt számláló, rosszul, gondatlanul és dilettáns módon felszerelt 2. magyar hadsereg Don-kanyarban bekövetkezett tragédiáját 1943 elején, amelynek során – mai becslések szerint – 128 ezer fő halt meg, rengetegen kerültek orosz hadifogságba, ahol ugyancsak a pusztulás várt legtöbbjükre, a hiányos felszerelés miatt az orosz télben menekülők százai szenvedtek fagyhalál, s mindössze 2-4 ezren élhették túl a katasztrófát.
De lépjünk tovább, hátha Lázár Jánosnak – legnagyobb meglepetésünkre – kedve kerekedne az olvasásra. Ugyanis Horthy megítéléséhez nem ártana ismerni a két világháború közötti páratlanul gazdag magyar szociográfiai irodalmat, amelynek szerzői nem kimondottan a liberalizmus uszályába sorolandók, kezdve Illyés Gyulától és Féja Gézától, Szabó Dezsőn és Veres Péteren át, Kovács Imréig és Szabó Zoltánig, stb. Valamennyien a kifosztott, megnyomorított, cseléd- és szolgasorba kényszerített, minden perspektíva nélküli vidéki magyar valóságot mutatták be, a Horthy-féle keresztény-úri világnak a tökéletes ellentétét.
És persze emlékezzünk meg a milliós magyar kivándorlásról is, amely az I. világháború után életbe lépett amerikai bevándorlás-korlátozási rendelettel a két világháború között kétségtelenül visszaesett, csakhogy épp a Horthy-korszakot jellemezte az a páratlan kivándorláshullám, amely a magyar géniusz távozását jelentette, zseniális természettudósok, feltalálók, orvosok, művészek, filmesek, világhírű előadóművészek kivándorlását az USA-ba, s amely folyamatot minden túlzás nélkül afféle szellemi Trianonnak lehet nevezni: az a szellemi-tudásbeli veszteség, amely ezzel, valamint a távozók után maradt, iskolákat és tanítványokat nélkülöző űrrel keletkezett, a magyar történelem sosem kiheverhető tragédiájává lett.
S mind a mai napig súlyosan érződik (és lesz érzékelhető még évtizedek múlva is) az a deficit, amely az úri-keresztény világ feudális jellegére támaszkodva, egy erős és öntudatos polgárság hiányában lehetetlenítette el a polgári habitus és mentalitás kialakulását.
Természetesen hosszan folytathatnám, de a magam részéről megelégednék azzal, ha a fent felsoroltakat Lázár János legalább egyszer az életében átgondolná, nagyképű, tudálékos és semmitmondó kijelentései helyett, amelyek semmi másról, csak rettentő felkészületlenségéről és ismerethiányról árulkodnak, no meg mindent felülíró és mindent alulmúló ideológiai szemellenzőjéről.
