„Köszönjük,
Publicisztika
Felcserek – Józsa Márta jegyzete
Publicisztika

Felcserek – Józsa Márta jegyzete

Nem tudni, át kell-e menniük a csicska-korszakon, kapnak-e majd kimenőt, mi lesz a katonai fokozatuk, milyen a lepedő a priccseken és van-e wifi a kóterban. Kötelező lesz-e a kardiológusoknak a surranó? Minden obsitos felcsernek jut-e kellő gyíkhús-ellátmány?

 Késlekedő következtetések – Dési János jegyzete
Publicisztika

Késlekedő következtetések

Van, hogy a békepárti törvénybuheráció nem úgy sül el, az élet még Orbán Viktornál is rafináltabb néha. Bezzeg Balog Zoltánt nem billentik ki a kínos beszélgetések. 

Jelentés szögesdrót országból – Hardy Mihály jegyzete
Publicisztika

Jelentés szögesdrót országból – Hardy Mihály jegyzete

A kiindulási pont mindenképpen az, hogy az Orbán-kormány gyakorlatilag felszámolta a menekültügyi ellátási rendszert, lehetetlenné tette, hogy normális (értsd: európai) eljárásban megállapítsák, hogy ki jogosult védelemre és ki a gazdasági bevándorló vagy egyéb kalandor, védelemre nem jogosult személy.

Lista – Szénási Sándor jegyzete
Publicisztika

Lista – Szénási Sándor jegyzete

Maradt még Deutsch "náci tempó” szövege. Tényleg joga van egy embernek másokat egy listázás miatt lefasisztázni, akinek a haverjai folyamatosan listáznak és bélyegeznek meg egész társadalmi csoportokat? Vagy azért, mert liberális, vagy annak kinevezett filozófusok, vagy pedofilként kezelt melegek, vagy az ún. Soros-hálózat "ördögien gonosz” figurái, köztük a TASZ nevesített munkatársai, vagy külföldi ügynöknek titulált civilek, vagy be nem hódolt kisegyházak, lázadni merészelő tanárok, a kormánylapban szégyenlistára került bírók, orvosok, ellenzéki művészek, vagy Kövér László szép szavaival "nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terroristák”: értsd újságírók.

Gábor György: Intellektuális csatározásaink

18/08/2023 08:10

| Szerző: Gábor György

 | Szerkesztő: Pálinkás János

Összességében elképeszt a minden irányú és minden oldalú szellemi (vagy inkább totálisan szellemtelen) lincshangulat, célozza az akár Kőszeget, akár Gulyást, amelynek jellegzetes hazai okait érteni vélem, ám innen már messzire vezet az út…

Eszemben sem volt erről írni. Mi több, az egész történetet, nem magát a beszélgetést (igen, Kőszeg Ferenc és Gulyás Márton beszélgetéséről van szó), hanem mindazt, ami utána következett a reménytelen és totálisan mélyponton lévő, valamint a béka segge alatti mélységekben megállapodó magyar közgondolkodás és közreflexió hű és pontos tükörképének, feltartóztathatatlanul elhatalmasodó szellemi-intellektuális nihiljének és vészes igénytelenségének érzékelem.

Ám többen írtak rám, kezdve Kardos András barátom privát üzeneteitől egészen mostanig, amikor szinte egyszerre érkezett négy üzenet általam tisztelt ismerősöktől, hogy miért nem szólalok meg, kíváncsiak a véleményemre.

Nem látom be, miért kellene megszólalnom, nem tudom, miért fontos ebben az ügyben a véleményem: megtisztelő, ha vallástörténeti vagy valláselméleti kérdésekben a gondolataim bárkit is érdekelnek, de erről az egészről irreleváns a véleményem, ráadásul meglehetősen eltérő mindazoktól, akiknek az álláspontjába beleütköztem.

Volt egy beszélgetés, amelynek a főszereplője az az ember, akit személyesen ismerek, akinek a főszerkesztése alatt szerkeszthettem a Beszélőt, s akivel akadtak nagy nézetazonosságaim (például 1994-ben, hogy legyen vagy ne legyen MSZP–SZDSZ-koalíció) és nagy vitáim egyaránt, utóbbi például a tavalyi választást megelőzően. Nem is volt ezzel semmi baj, a dolgoknak – nem fundamentalisták körében – ez a normális üzemmódja.

Nos, Kőszeg Ferenc, ez a bölcs, művelt, tájékozott, sokat látott és tapasztalt, élete nagy részében a különféle diktatúrák üldözésének kitett, s az üldözések közepette példaértékű (ez bizony sokaknak fájhat utólag, akik ezzel a példaértékkel nem óhajtottak élni) bátorságról tanúskodó idős ember a beszélgetésben – ritka pillanat e honban – nem saját gigantikus szobrának farigcsálásával foglalatoskodott, önmagát héroszként, tévedhetetlen géniuszként, minden nemzedék számára időtlen és követendő erkölcsi-morális instanciaként és igazodási pontként állítva be, hanem azt tette, ami neki és minden értelmiségi életének alaptevékenysége (kellene hogy legyen): töprengett és különféle gondolatokkal, sokszor épp a sajátjaival, viaskodott.

Ráadásul tette ezt a nyílt színen, kitéve önmagát az ezerfejű nyilvánosságnak.  

Lecövekelhetett volna az éppen aktuális és elvárt kánonnál, közhelyeknél, erkölcsi fogódzóknál, hiánytalanul felmondhatta volna a nagy konszenzusokat, abból baj nem lehet, legfeljebb született volna egy érdektelen csacsogás, mindent megúszhatott volna, s az interjú másnapján vegyes kórus zengte volna a dicsőségét, internetes hírportálokon, Facebook-oldalakon simogatták volna, de ő mégsem ezt tette.

Ezzel szemben mit tett hát? Nem dicsérte a pedofíliát, nem állt ki az erőszak mellett, nem propagált antihumánus nézeteket (tessék csak visszahallgatni), pont ezek ellenkezőjének adott hangot a maga csendes, visszafogott, befele forduló, önmagát is marcangoló modorában, való igaz, nem teátrális mozdulatoktól kísérve, s hangját drámaian nem fel-felemelve.

Nem szükséges minden gondolatával egyetérteni, magam sem teszem ezt, de azt végre jó lenne tudomásul venni ebben az országban, hogy a különféle dolgok, esetek, személyek, cselekedetek, pszichés és kognitív reakciók, emocionális indulatok és racionális megfontolások nem húzhatók fel egy kaptafára, kiváltképp a sajátunkéra nem. Mások vagyunk, eltérőek a reakcióink, az érzelmeink, a traumáink, stb. Kőszeg, aki tehát egyetlen egy helyen sem biztosította támogatásáról a pedofíliát, vagy az erőszak bármilyen formáját, azon merészelt elgondolkodni, hogy vajon minden esetben jó, okos és célszerű-e a hatóság fellépése. A probléma két okból feltétlenül jogos: egyrészt Kőszeg úgy gondolta (jól vagy hibásan, az más kérdés), hogy a hatóság direkt felvonulása olykor épp az áldozat helyzetét nehezítheti vagy traumatizálhatja, vagyis kimondottan az áldozat felől közelítette meg a kérdést. Másrészt Kőszeg életének nagy részében, a nyilas hatalomtól a Rákosi-érán át a Kádár-korszak sokak számára barátibbnak tűnő diktatúrájáig (az ismert okok miatt Kőszeg és környezete ezt messze nem „barátiként” élte meg) kizárólag negatív tapasztalatokra tett szert a különféle hatóságokat illetően, nem úgy ismerve meg azokat, mint amelyek a legérzékenyebb emocionális, racionális vagy pszichés differenciálásra képes szervezetek lennének. Ezért tette fel másoknak is, önmagának is a kérdést – vagyis nem a maga biztos és megfellebbezhetetlen igazságának tudatában –, hogy vajon minden esetben a legcélravezetőbb és leghasznosabb megoldásról tényleg a hatóság lesz képes gondoskodni?

Természetesen egymástól eltérő válaszok lehetségesek, természetesen a válaszok generálhatnak további vitákat, komoly szakmai megbeszélések tárgyává válhatnának a felmerült kérdések, amelyektől nem megriadni kellene, hanem odafigyelni azokra.

Kőszeg tehát erre keresi a választ, jól, rosszul, vagy a kettő közötti sok-sok átmenettel, mindezt döntsék el a szakemberek, de sanda politikai érdekek ne írják felül Kőszeg tisztességét, mintha legalábbis a pedofília szószólójává vált volna.

És mi a helyzet Gulyással? Egyfelől végezte a dolgát: újságíró, tehát kérdéseket tett fel, s feleleteket várt. Az ő esetében is felmerül, hogy mindezt jól vagy rosszul végezte? Álláspontom szerint – pláne egy életútinterjúban – a legkényesebb kérdés is feltehető, legfeljebb az interjúalany nem válaszol rá, visszautasítja azt, avagy ragaszkodik annak utólagos eltávolításához, hiszen mindehhez joga van. Minden egyéb felvetés, amely az újságíró viselkedését, kérdezői habitusát, empátiáját firtatja, ízlés dolga, márpedig ízlések tekintetében mértékadó ítéleteket aligha alkothatunk. Kétségtelen, hogy az én ízlésemmel több feltett kérdése és kérdezői technikája sok vonatkozásban ellentétes, de ez maradjon az én gondom.

Ugyanakkor súlyos, épp az interjú kiváltotta vita szempontjából végzetes szakmai hibának tartom, hogy egy műfajilag „életútinterjúként” meghatározott hétórás beszélgetésben Gulyás nem reagált a beszélgetés korábbi részeire, pedig egy-egy életút (ahogy a nevében is benne van) épp a múltnak és jelennek, az egykor voltnak és a most pillanatainak, eseményeinek, tetteinek és gondolatainak folyamatos ütköztetéséből, egymásra reflektáltságából válik érthetővé. A fenti példánál maradva, vajon miért nem kérdezett vissza Gulyás arra a meghatározó életrajzi tényre, amelynek beszélgetőpartnere életútjából egyértelművé kellett volna válnia, hogy tudniillik Kőszeg a hatóságokat illetően – a legkülönfélébb színezetű diktatúráknak betudhatóan – élete nagy részében kizárólag negatív tapasztalatokra tett szert. Miért nem emlékeztetett Gulyás akár csak egy-egy visszakérdezés formájában ezekre az élményekre, s miért nem törekedett arra, hogy megértse vagy minimális empátiával legalább pszichológiailag értelmezhetővé tegye beszélgető partnerének a hatóságokkal szembeni súlyos kételyeit és fenntartásait?

A magam részéről Gulyás legnagyobb hibájának ezt tekintem, s az ebből fakadó megbocsáthatatlan aránytalanságokat, mintha Kőszeg Ferenc életét alapvetően és már-már kizárólagosan a szexualitáshoz való viszonya determinálta volna. Gulyás kérdezői technikája több ízben is egyfajta tetemrehívás látszatát keltette, Kőszeg értékrendjének korántsem a megértésre törekvő igénye, hanem a saját értékrendjének a beszélgetőpartner értékrendjével való ütköztetése, ami önmaga szerepének aránytalan felfogásából eredhet, s ami politikai interjúkra igen, de valóságos életútinterjúk elkészítésére aligha teszi őt alkalmassá. De legnagyobb hibájának nem az erőszakosságát tartom, hanem azt, hogy képtelen volt a kellő és a minden riportalanynak kijáró figyelemben részesíteni beszélgetőpartnerét, nem törekedett az életút katartikus, meghatározó pillanataiban adódó összefüggések, összefonódások felismerésére, a következmények és akár a következetlenségek tettenérésére.

Összességében elképeszt a minden irányú és minden oldalú szellemi (vagy inkább totálisan szellemtelen) lincshangulat, célozza az akár Kőszeget, akár Gulyást, amelynek jellegzetes hazai okait érteni vélem, ám innen már messzire vezet az út…

Viszont undorral tölt el az a reakció, amelynek egyik hangadója egy bizonyos Kubatov Gábor, akinek eddigi politikai csúcsteljesítménye részben az volt, amikor az irányítása alatt álló kopasz verőembereit ráküldte a Fidesz-székház körüli tüntetőkre, részben az, amikor az irányítása alatt álló kopasz verőembereit ráküldte arra a személyre, aki a Nemzeti Választási Irodában törvényes keretek között kívánt egy kérdésben népszavazást kezdeményezni, részben pedig az, hogy mesébe illő közpénzmilliárdokból tart fenn egy Patyomkin-futballcsapatot. Ez a kiváló elme ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy Kőszeg Ferenc a pedofilokat mosdatja.

A fő gond ezzel nem az, hogy Kőszeg Ferenc (politikai) életműve nagyjából úgy aránylik Kubatov Gábor (politikai és egyéb) életművéhez, mint mondjuk a versailles-i kastély Tükörterme egy ötvenes évekbeli albán hegyi falu lepusztult budijához, hanem Kubatov mindent átható sötétsége és aljassága, amellyel fölfelé megfelelni igyekszik.

És várhatóan ezzel a produkciójával el is fogja érni a célját.

SZABADSÁG KLUB KOMMENT GOMB