Kommandósok – Józsa Márta jegyzete

Az nem meglepetés, hogy a Balatonról Budapestre hazajutni komoly kihívás, ha autóval, ha vonattal... utóbbival mentem, vettem egy négy óra hosszat érvényes jegyet, és láttam, hogy a peronon ülnek az optimisták. Mondjuk kiírva nem volt semmi, bemondani se mondtak be egy kukkot sem, megkímélték a várakozókat a fölösleges információktól, elvégre nyilvánvaló volt, hogy senki nem tudja, merre járnak a szerelvények.

No jó, egyszer csak jött egy expressznek nevezett tömegközlekedési eszköz, kiderült, hogy ez a három órával korábbi járat, és amúgy kötelező rá a helyjegy. Olyanom nem volt, de gondoltam nem kockáztatok, ki tudja, mikor téved erre legközelebb a MÁV. A kalauz csak mosolygott,  mondta, hogy kellene helyjegy is, de amúgy azt úgysem kapnék, mert elfogyott. Én meg mondtam neki, hogy számomra értelmezhetetlen, hogy erre a vonatra, meg tudja-e mondani, hogy mégis ez melyik? Mondjuk a fél ötös? Este nyolckor? Igazam van, mondta, és tovább ment, én meg megróbáltam leülni a vécé mellé, ahol volt egy lehajtható pad. Viszont nagyon büdös volt, közben bemondták, hogy van étkezőkocsi, ott a helyem, évek óta nem is láttam ilyet. Amióta csak kivételképpen működik ez a szolgáltatás. Kiderült, hogy ott sem ülhetek le, mert üresek ugyan a székek, de ezen a vonalon csak az első osztályú utasok fogyaszthatnak ülve. Hát akkor állva fogyasztottam, három kommandós – az egyikük felesége és egy barátjuk, aki vendéglátós – társaságában.

Arról az esetről emlékeztek meg a harcos fiúk, amikor rajtaütöttek egy drogkereskedőn, és elkapták ötszáz szem ecstasyval, én számoltam meg személyesen, dicsekedett az egyikük, kereken annyi volt. Feltúrtuk az egész lakást – hencegett a másik, és képzeljétek, nem ébredt fel a mama. Biztos rájárt a szerre, mondta a harmadik, bár gondolom, hogy ha a mama ekit vett volna be, akkor nem mélyen alszik, hanem mondjuk a csillár körül pörög. Sikoltozva röhögtek, hogy milyen reggele lesz majd az asszonynak, nincs otthon a gyerek, cserébe az egész lakást feldúlták.

Volt tehát min derülni Budapestig, az senkinek nem jutott eszébe, hogy talán mégiscsak meg kellett volna nézniük, hogy az a nő nem kapott-e infarktust, amikor rájuk rontottak, él-e, hal-e, és hogy nem kellene-e valamiképpen gondoskodni róla.  Aki nagy valószínűséggel ártatlan áldozata volt, vagy lehetett a fiának, a fia bűnének. Ahogy arról sem kellene elfeledkezni, hogy a bűncselekmények miatt nem csak azok lakolnak rendre, akik elkövetik és lebuknak – bizony velük bűnhődnek az édesanyáik, gyerekeik is. Nem tudom, hogy emlegetett mamának milyen volt a rajtaütés utáni másnap reggele, de ő bizonyosan nem derül azóta sem órákig az eseten.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen július 18-i adásában hangzott el.