Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Az abszurdum is stagnál – Selmeci János jegyzete
Abszurdum, hogy, 3,5 év gazdasági stagnálás után még mindig több mint 30 százalékon áll a kormánypárt, sőt akár még nyerhet is, a gazdasági miniszter pedig nem új munkát keres, vagy legalább egy számológépet valahol, hanem a Facebookon ír top tízes (bocsi, kilences) listát arról, hogy ki a nagyon hülye, és nincs rajta a kormány.
Sakkjátszma, vagy szétesett kampány - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a pillanat, amikor az ember megáll, visszatekeri fejben az elmúlt heteket, és felteszi a kérdést: ez most zseniális sakkjátszma, vagy egyszerűen szétesett a kampány? Mert amit Lázár János produkál, az kétféleképpen értelmezhető. És egyik sem megnyugtató.
Pandadiplomácia - Józsa Márta jegyzete
Keleti nyitás ide vagy oda, itthon is jó lenne valamilyen célszerű szimbólumot találni a faunánkban, hogy nehogy elbízzuk magunkat, legyen valami újabb aggódni való.
Vörös kód – Józsa Márta jegyzete
Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért.
A mindenható állam jóindulata
A rezsistopot hatalmas tettként állítják be, pedig valójában beismerés. Annak beismerése, hogy a társadalom jelentős része már nem bír el egy kicsivel magasabb számlát sem. Hogy a tartalékok elfogytak, hogy a "rezsivédelem" nem stabilitást teremtett, hanem egyensúlyozást a szakadék szélén.
Síneken a pokolba – Kerekes Bori jegyzete
17/07/2024 17:04
| Szerző: Kerekes Bori
Lélegzetvételhez csak akkor jutottam, mikor elment mellettem valaki. Ilyenkor három másodpercig hidegnek éreztem a teste által kavart légmozgást. Ilyen lehet a pokol – gondoltam. Megfősz a saját levedben, miközben érzed a szellemek jéghideg áthúzását.
Meghaltam. Szublimáltam. Bár ez nem igaz, mert a szublimálásban kimarad a cseppfolyós állapot. Én viszont vízzé változtam és elpárologtam a MÁV-on. Kelenföldtől Székesfehérvárig az ölembe helyezett táskámra folyattam a homlokomról a karomon keresztül hömpölygő vizet. Nem gyöngyöző, hömpölygő.
Az én hősies utastársaim – fiatalok, gyerekek és idősek, vékonyak és kövérek, bepárásodott szemüvegűek és könnyes tekintetűek –, nem szóltak semmit. Némán haldokoltak. Egy néni – kicsit ugyan ijesztően és szenvtelenül- mosolygott is. Ezért én is csendben tűrtem. Úgy éreztem, ezt minálunk így szokás. Közben azon gondolkodtam, hogyha megszólalnék, az energiaveszteség is biztosan folyadékot vonna el a szervezetemtől, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, hiszen két kisgyerek vár rám a Balatonudvari vonatállomáson, akiknek az anyjuk vagyok. És én nem halhatok meg a MÁV-on. Én nem! Ezért nem szóltam egy szót sem, hogy túléljek.
Lélegzetvételhez csak akkor jutottam, mikor elment mellettem valaki. Ilyenkor három másodpercig hidegnek éreztem a teste által kavart légmozgást. Ilyen lehet a pokol – gondoltam. Megfősz a saját levedben, miközben érzed a szellemek jéghideg áthúzását. Székesfehérvárnál aztán megérkezett a kalauz. És ezzel elérkezett a felszabadítás. Akinek érvényes volt a jegye, annak engedélyezte, hogy ignorálva a kötelező helyjegy intézményét átüljön egy másik kocsiba, amiért ötszáz forinttal többet kellett volna fizetni, de volt légkondi.
Úgy ültek az emberek a székeken, mintha államvizsgán lennének. Vajon engem is kiválaszt? Vajon átülhetek? Lehet, hogy én is túlélem ezt az utat? Senki, de senki nem szentségelt, nem volt ideges, nem láttam semmilyen rosszallást kiülni az izzadtságtól sómarta arcokra. Egyedül hálát láttam. Végtelen hálát, hogy a messiásként érkező kalauz megadta az engedélyt. Tudtuk, hogy megtehette volna, hogy nem adja meg. Tudtuk, hogy minálunk mindent lehet. De megadta. Jó volt hozzánk. És mi hálásak voltunk, hogy nem lettünk a nagy közös kondérban forráspontig hevített levesbetét.
Amikor átültünk, beszélgetni kezdtünk az utastársakkal, akikkel addig egy szót sem szóltunk egymáshoz. A sorsközösség és megkönnyebbülés eggyé kovácsolt bennünket. A beszélgetés után a hőtraumától kimerült kupétársaim aztán rövidesen elaludtak. Én nem mertem. Úgy éreztem, hogy őrködnöm kell, és attól is féltem, hogy átalszom a leszállást.
Már legalább negyven perce utaztunk úgy, hogy kaptam levegőt, mikor a vonatunk begördült Balatonfüred állomásra. És akkor azt éreztem, hogy mindennek vége. Füreden mindig egy húszperces intermezzo mire szabad lesz a pálya a továbbinduláshoz. A várakozás idejére a mozdonyvezető leállítja a motort, vele pedig a légkondit is, ez esetben tehát kikapcsolta a lélegeztetőgépünket. Tényleg úgy éreztem. Megjelent előttem Apukám balatoni klott gatyás árnyképe, ahogy szalad felém a gyerekekkel az állomáson, én pedig kidőlök az ajtón, mint egy zsák szén. Felhívtam telefonon és elhaló hangon annyit mondtam neki: kicsit kések.
Negyvenöt perces késéssel végre megláttam a kék táblát sárga betűkkel, amiről oly sokat ábrándoztam a közel 3 órásra duzzadt út alatt. Jéghideg dobozos kólával vártak, amit először átöleltem, hogy legyen energiám a gyerekek strandolástól forró testéhez hozzáérni. Aztán megittam. Életem legfinomabb kólája volt. De soha többé nem ülök vonatra, legfeljebb a pokolba vezető, utolsó utamon.