Síneken a pokolba – Kerekes Bori jegyzete

Meghaltam. Szublimáltam. Bár ez nem igaz, mert a szublimálásban kimarad a cseppfolyós állapot. Én viszont vízzé változtam és elpárologtam a MÁV-on. Kelenföldtől Székesfehérvárig az ölembe helyezett táskámra folyattam a homlokomról a karomon keresztül hömpölygő vizet. Nem gyöngyöző, hömpölygő.

Az én hősies utastársaim – fiatalok, gyerekek és idősek, vékonyak és kövérek, bepárásodott szemüvegűek és könnyes tekintetűek –, nem szóltak semmit. Némán haldokoltak. Egy néni – kicsit ugyan ijesztően és szenvtelenül- mosolygott is. Ezért én is csendben tűrtem. Úgy éreztem, ezt minálunk így szokás. Közben azon gondolkodtam, hogyha megszólalnék, az energiaveszteség is biztosan folyadékot vonna el a szervezetemtől, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, hiszen két kisgyerek vár rám a Balatonudvari vonatállomáson, akiknek az anyjuk vagyok. És én nem halhatok meg a MÁV-on. Én nem! Ezért nem szóltam egy szót sem, hogy túléljek.

 

 A Déli pályaudvar alagútjának Csukló utca felőli bejárata 2015. március 5-én.

 

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

 

Lélegzetvételhez csak akkor jutottam, mikor elment mellettem valaki. Ilyenkor három másodpercig hidegnek éreztem a teste által kavart légmozgást. Ilyen lehet a pokol – gondoltam. Megfősz a saját levedben, miközben érzed a szellemek jéghideg áthúzását. Székesfehérvárnál aztán megérkezett a kalauz. És ezzel elérkezett a felszabadítás. Akinek érvényes volt a jegye, annak engedélyezte, hogy ignorálva a kötelező helyjegy intézményét átüljön egy másik kocsiba, amiért ötszáz forinttal többet kellett volna fizetni, de volt légkondi.

Úgy ültek az emberek a székeken, mintha államvizsgán lennének. Vajon engem is kiválaszt? Vajon átülhetek? Lehet, hogy én is túlélem ezt az utat? Senki, de senki nem szentségelt, nem volt ideges, nem láttam semmilyen rosszallást kiülni az izzadtságtól sómarta arcokra. Egyedül hálát láttam. Végtelen hálát, hogy a messiásként érkező kalauz megadta az engedélyt. Tudtuk, hogy megtehette volna, hogy nem adja meg. Tudtuk, hogy minálunk mindent lehet. De megadta. Jó volt hozzánk. És mi hálásak voltunk, hogy nem lettünk a nagy közös kondérban forráspontig hevített levesbetét.

Amikor átültünk, beszélgetni kezdtünk az utastársakkal, akikkel addig egy szót sem szóltunk egymáshoz. A sorsközösség és megkönnyebbülés eggyé kovácsolt bennünket. A beszélgetés után a hőtraumától kimerült kupétársaim aztán rövidesen elaludtak. Én nem mertem. Úgy éreztem, hogy őrködnöm kell, és attól is féltem, hogy átalszom a leszállást. 

 

 Egy eredeti színűre festett M62-es dízelmozdony vontatja korhű gyorsvonatát Örvényesnél a retró hétvégén 2021. július 11-én. Fotó: MTI/Máthé Zoltán

 

Már legalább negyven perce utaztunk úgy, hogy kaptam levegőt, mikor a vonatunk begördült Balatonfüred állomásra. És akkor azt éreztem, hogy mindennek vége. Füreden mindig egy húszperces intermezzo mire szabad lesz a pálya a továbbinduláshoz. A várakozás idejére a mozdonyvezető leállítja a motort, vele pedig a légkondit is, ez esetben tehát kikapcsolta a lélegeztetőgépünket. Tényleg úgy éreztem. Megjelent előttem Apukám balatoni klott gatyás árnyképe, ahogy szalad felém a gyerekekkel az állomáson, én pedig kidőlök az ajtón, mint egy zsák szén. Felhívtam telefonon és elhaló hangon annyit mondtam neki: kicsit kések.

Negyvenöt perces késéssel végre megláttam a kék táblát sárga betűkkel, amiről oly sokat ábrándoztam a közel 3 órásra duzzadt út alatt. Jéghideg dobozos kólával vártak, amit először átöleltem, hogy legyen energiám a gyerekek strandolástól forró testéhez hozzáérni. Aztán megittam. Életem legfinomabb kólája volt. De soha többé nem ülök vonatra, legfeljebb a pokolba vezető, utolsó utamon.