Táposok – Józsa Márta jegyzete

A táposokról lesz most szó. Sokan hallhattak arról az általam finoman fogalmazva is elutasítandó kategorizálásról, miszerint a határon túli magyarok egyes köreiben így nevezik a magyarországi, főként a budapesti magyarokat. Mondjuk olyanokat, akik szerintük tápszeren nőttek föl anyatej helyett, és oly műviként írható le körülöttük minden, mint a csak tiszta forrásból kortyolt forrásvíz és ezzel szemben Coca-Cola-mámorban fetrengő imperializmus által plasztikusan ábrázolható minőségi különbség.

Mondván, hogy nekik nagyvárosiakként soha életükben nem kellett szembenézniük a valódi problémákkal, nem kellett a forrásról hazacipelniük a vizet, ha inni, vagy mosni akartak. Az igaziak környékén nem akadhat éjjel-nappali, ahol kenyeret vehetnének, nekik maguknak kell azt megsütniük. A táposoknak soha nem kell farkasszemet nézniük a medvével, hogy kedveskedjem egy képzavarral.

A valódi táposoknak – azaz inkább a reménybeli táppénzeseknek annál inkább. Vannak százezrével olyanok, akik a havonta rendre befizetett társadalombiztosítási járulékuk okán naivan számítanának arra, hogy nem halnak éhen, ha megbetegednek. Alkalmasint egy világjárványban. Nos, kiderült, hogy erre csak akkor gondoljanak, ha minden klappol. Az abszurditásig perifériára szorított pedagógusok számára - olvasom Népszavában –, a Covid után most kezdenek el esetleg csordogálni az akkori betegségeik után járó összegek. Persze ha tudták, vagy tudják, vagy akarják bizonyítani, hogy a nebulók körében kapták el a kórt, és nem trükköztek munkahelyi ártalomra hivatkozva a társadalombiztosítással. Alkalmasint nem jár nekik semmi, ha nem sikerült hitelesen bizonyítaniuk, hogy nem az iskolába menet, a HÉV-en nyalták be a vírust, hanem valóban a harmadik C-ben, a környezetismeret óra közepette.

Nincsenek egyedül a pedagógusok, a Nemzeti Színház balesetet szenvedett művészeinek is tisztük most bizonyítaniuk, hogy nem a saját szakállukra sérültek meg súlyosan, hanem volna ott esetleg, minden főigazgatói állítás ellenére valaki más is felelős. Szóval: ha egy tanár a járvány idején, évekkel, ezelőtt megbetegedett, akkor nincs más dolga, mint hogy igazolja: a kórt valóban munka közben szerezte be. Ez pofonegyszerű. Idézem a rendelkezést: kérvényét a Nemzeti Népegészségügyi Központ Munkahigiénés és Foglalkozás-egészségügyi Főosztálya bírálja el, megvizsgálva, hogy az eset elfogadható-e foglalkozási megbetegedésnek. Ezt követően a munkavédelmi hatóság értesíti a Fővárosi Kormányhivatalt, amely aztán a Magyar Államkincstárt és a tankerületi központot tájékoztatja a foglalkozási betegség elfogadásáról.

Hát így juthat egy megbetegedett pedagógus évek múltán, esetleg, ha éppen, ha szerencséje van, és ha a csillagok állása is úgy akarja, valamilyen, táppénzhez, valamicskéhez. Akkor talán kérnénk szépen talán inkább a tápmentes, autentikus vérmedvét. Legalább tudnánk, ki acsarkodik velünk szemben.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen című műsor 2024. július 11-i adásában hangzott el.