Gábor György: Válasz Kardos Andrásnak

"Vita Gábor Györggyel" címmel közzétettél egy szöveget, amelynek az elején azt állítod, hogy én "egy fehér és egy fekete szereplőre" bontom a látottakat, "képtelen redukciót" hajtok végre, minthogy – álláspontod szerint – "egy ennyire bonyesz ügyet, mint ez a mostani, eleve lehetetlen fekete-fehér alapon megítélni".

És aztán kifejted, mit gondolsz magáról az interjúról, immár elfeledkezve rólam, ami nem is nagy baj, de legalábbis ennyiben hagyva a velem való vitádat (1.300 karakter), hogy innentől kezdve már az interjú szereplőivel folytasd a polémiát (7.600 karakter).

Valójában az 1.300 karakter sem igazán vita velem, inkább csak magadon felejtetted a fekete-fehér szemüveget. Hiszen gondolom ennek tudható be, hogy az írásomban, ahol éppen azt a leegyszerűsítő és differenciálatlan látásmódot utasítom vissza, ami minden irányból és minden oldalról áradt, ezt Te figyelmen kívül hagyod. Szövegem több helyén is jeleztem, hogy Kőszeg nézeteivel lehet, kell és érdemes vitatkozni (ez a lényeg, hiszen egyre kevesebbekkel érdemes, Kőszeggel azonban annál inkább!), állításait, még ha első hallásra szokatlanoknak vagy sokak számára elfogadhatatlanoknak tűnnek, szakmai viták és érvek mentén, pszichológusoknak, jogvédőknek, bűnügyi szakértőknek, kriminológusoknak, viktimológiával foglalkozó szakembereknek, pedagógusoknak stb. kellene átgondolni. Kőszeg Ferencet nem láttatom fehér színben, jeleztem is, hogy nekem is volt vele vitám, nem is oly régen, de az érvekre és ellenérvekre épülő vitát nem keverném össze az inkvizítori fellépéssel, vagy az önmagát kizárólagos és egyedüli moralitásként tételező lincshangulattal.

S ugyanígy: Gulyást sem láttattam feketében: azokkal szemben, akik benne fedezték fel a Nagy Inkvizítort, igyekeztem jelezni, hogy csak a munkáját végezte: kérdezett és válaszokat várt. Ez ebben a szakmában így szokott történni. Azt is elmondtam, hogy politikai beszélgetések elkészítésére – véleményem szerint – Gulyás megfelelő lehet, de az életútinterjú műfajára, legalábbis a mostani felkészültségével, empátiájával és önnön személyiségének sokszor kifejezetten erőszakos és bántó előtérbe állításával, saját meggyőződésének és vélekedésének projektálásával, vagyis épp a műfajhoz elengedhetetlen alázat híján alkalmatlannak érzem, s ez utóbbi állítást igyekeztem néhány példával illusztrálni.

A kettőnk közötti vita érdemi részét én abban látom, hogy Kőszegnek abból a mondatából, miszerint "Valószínűleg nincs igazam, nem tudom, hogy igazam van-e", Te a magad igazát olvasod ki, Kőszegnek ezzel a kijelentésével is alátámasztandó, hogy "ezt a két órát nem lett volna szabad adásba adni." Nos, én pont fordítva látom mindezt. Épp ez a mondat az, ami végképp meggyőzött engem, hogy amúgy fontos és tanulságos beszélgetés volt, a maga sok-sok hibájával, tévedésével vagy akár a legkomolyabb kritikának alávethető pillanatával együtt is. Ugyanis egy olyan országban, ahol minden kijelentés ma már az abszolút igazság igényével bődül bele a nagy magyar éterbe, ahol a kritikai és önkritikai szellemet kioltotta a fundamentalista pártpolitikai habitus, ahol az enyémmel ellenkező vélemény képviselője a Sátánnal vagy (megengedőbb esetben) a Sátán cimborájával válik azonossá, ahol a hatalommal szembeni fellépőt már nem ellenzékinek hívják, hanem a hazára fenekedő nemzet- és keresztényellenes háttérhatalom felkentjének, s ahol a hivatalos (a hivatalosan kikényszerített) oktatáspolitika nem vitára és önálló véleményre képes diákokat kíván látni, hanem azonos szabású, kellően indoktrinált egyenklónokat, nos ott egy gondolkodó és önmagával is akár vitába szálló ember efféle mondata, kiváltképp, hogy mindez roppant őszintén, a nagy nyilvánosság előtt hangzott el, számomra épp a műsor fontosságára hívta fel a figyelmet. Kőszeg gondolkodói bátorsága nemcsak a szokatlan, minden konformizmustól vagy megfelelési vágytól mentes gondolatok kimondását jelenti, hanem a bizonytalanságot, az önmagába vetett kételyek megfogalmazását, s a valóban gondolkodó ember pöffeszkedő magabiztosságának a hiányát is.    

Írásod további részét illetően örülök, hogy Kőszeg Fanni közleményét – amire épp időben volt szerencsém felhívni a figyelmedet – leközölted. A közleményből számomra az derül ki, hogy ha a történetben valahol, hát itt mégis érvényesül az elemi etika fekete és fehér álláspontja. Ez annyira világos, hogy ehhez már Te is nyugodtan leveheted az időlegesen magadon felejtett, feketére és fehérre torzító szemüveget: a látvány önmagáért beszél.

Kedves András!

Miután többet nem tudok és nem is kívánok a beszélgetésünkhöz hozzátenni, a magam részéről befejezettnek tekintem a diskurzusunkat.