Élőkép – Józsa Márta jegyzete

Arról a látványos, teátrális csoportosulásról beszélek, amikor az emberek mozdulatlanul helyezkednek el, például egy szimbólum, mondjuk egy nemzeti zászló, egy uralkodói korona, vagy teszem azt egy pártjelkép megjelenítésére. Állami ünnepségeken vagy parádékon, ahol például hagyományos népviseleteket viselő csoportok, zászlókkal, botokkal ellátott  diákok mozdulatlanul állnak mondjuk egy stadion küzdőterén, hogy miért, azt sem ők, sem pedig a lelátó alsó soraiban ülők nem látják. Ők maximum egymás térdzoknijában vagy népi rokolyájában gyönyörködhetnek lélegzet-visszafolytva, hogy meg ne moccanjon a kezükben a zászló, vagy a népi butykos, vagy bármi, el ne rontsák véletlenül az élőképet. Mert akkor nagy lenne a haddelhadd, majdnem akkora, mint egy tibeti zászlóból.

Teljesen más a helyzet a dísztribünökön: az ott szotyizók hosszan élvezhetik, amint az állókép elemei, a diákok a megadott jelre, vagy zenei traktusra megmozdulnak, és begyakorlott és összehangolt mozdulataik nyomán már valami mást látunk, teszem azt az országzászló átalakul valamely kedves vezető születési évszámává.

Ez a tömeggiccsnek meglehetősen szadista módja az élőkép a nyersanyaga, az ember szempontjából, különösen akkor, ha nem önként, hanem kötelezően gyakorolja az egészet iskola után, játék vagy leckeírás helyett, olyannyira, hogy még orvosi igazolást sem fogadtak el a hiányzáshoz. Én csak  tudom, voltam élőkép-elem pionírkoromban, legalább évente. Olyankor, amikor a városunkba látogatott a Kárpátok Géniusza, napokra lezárták az utcákat, nemzeti színű és pártzászlókkal kellett hadonásznunk az összes lehetséges útvonal mentén, mert ki tudja, merről érkezik. Közben a biztonságiak szigorúan őriztek, hogy ne mocorogjunk, mert egyrészt rontja az összképet és még veszélyes is, állítólag egyszer megesett, hogy egy szemfüles ember kiugrott a sorfalból, és egy levelet adott át a védett személynek. Akinek annyi ideje nem maradt a megrökönyödéstől, hogy például azt mondja: ember, most jövök a pártközpontból!

Persze nem volt ez mindig így, nem kellett mindig a stadionba vonulni utána, hogy az elvtárs megcsodálhassa: milyen szépen tud több száz kisiskolás éljen a párt és az ő nagy vezetője felirattá alakulni egy élőképben.  Ez a szokás egy történelmi kirándulás után alakult ki, amikor az emlegetett államférfi körülnézett Észak-Koreában és Kínában, ahol rendre ilyesmi látvánnyal fogadták. A híradó is mutatta. Utána senki nem merte megkockáztatni, hogy bárhova megy is, ne gyönyörködhessék elgyötört kamaszlányok lélekölő produkcióiban.

Hát így, csak eszembe jutott ez a régi szép emlék. Eszemben sincs semmilyen párhuzamra gondolni, például az imént leírt helyszínen eszébe sem jutott volna senkinek hideg ételen tartani a diákokat amiatt, hogy a meleg ételes autó nem tudott eljutni az iskolájukig a kínai államfő látogatása miatt. Akkoriban ezt egyszerűbben megoldották, nem kaptunk enni, se hideget, se meleget. És huszárparádé helyett is csak katonai jutott. Mondjuk a huszárok legalább – remélem – pénzért kedveskednek az efféle parádéra igényes világvezetőnek. Meg a másiknak, a jóval kisebb, mondhatni öntörvényű világ vezetőjének, aki felesége mellett népviseletbe öltözött leánykák társaságában ment ki a repülőtérre fogadni a kínai elnököt. Szintén kedveskedés céljából, mert történelmi tapasztalat, hogy a kínaiaknak való kedveskedés eredménye majd az egész népen is látványosan néz ki.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2024. május 9-i adásában hangzott el, a cikk tetején elhelyezett lejátszóra kattintva hallgathatják meg.

A beágyazott videón Ceaușescu látogatása Phenjanban 1978-ban.

Címlapi kép: Diákok kínai és magyar zászlókkal a kezükben a fővárosi Magyar-Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnáziumban 2024. május 9-én. Ezen a napon meglátogatta az intézményt Peng Li-jüan, a Kínai Népköztársaság elnöke, Hszi Csin-ping felesége és Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége. Fotó: MTI/Máthé Zoltán