Testvéri vizit – Szénási Sándor jegyzete
A lebírhatatlan kíváncsiság és határt nem ismerő kukkolásvágy ma is jellemzi az oroszokat, nincs ebben semmi rossz, az SZVR, az FSZB, a GRU számára a magyar politika titkai közötti matatás csak olyan, mint a beszabadulás a moszkvai GUM áruház gyerekosztályára.
Egy merénylet és a felelősség – Selmeci János jegyzete
Említsük meg itt a baloldali háborúpártizó miniszterelnököt, akinek még a politikai szövetségesét (barátját) ért szörnyű támadás után sem jutott eszébe, hogy neki az országával is, nem csak a pártjával van dolga, és tisztelet persze azoknak, akik az emberség, az összetartás hangján szólaltak meg, és gondolkozzon el picit mindenki, aki akár egy pillanatig bárkinek a halálát kívánta.
A nyelvtudás hiánya – Hardy Mihály jegyzete
Így jár az, aki pusztán a Google-fordítóra hagyatkozik, meg a sanda politikai reflexeire.
A nap, amikor Fónagy Jánosnak igaza volt – Kárpáti Iván jegyzete
Saját innováció nulla, hozzáadott érték kevés, a kiszolgáltatottság hatalmas. Ez az orbáni gazdaságpolitika lényege.
Választási mese – Dési János jegyzete
"Az eredeti történet a két kecskegidáról szól. Akik elindulnak a keskeny pallón egymással szemben a sebes vizű patak fölött. Egyikük sem hajlandó kitérni a másik elől és erre remek érveik vannak."
Élőkép – Józsa Márta jegyzete
Mintha kiment volna mifelénk az élőkép a divatból, elmosta a rendszerváltás, vagy a korszellem, ki tudja. Bár a stadionok világa mintha még őrizné a tömegkultúra e nagy találmányát. Amelyet nagyon sokan állítanak elő sok-sok monoton gyakorlással, kevesek kedvéért.
Vetemedés – Dési János jegyzete
Egy minisztériumi dolgozót kirúgtak, mert megosztott egy mémet, egy fotómontázst, amely Nagy Márton minisztert (ár)sapkában ábrázolja. A mi kis házi használatú III. Richárdocskánk, a Nagy Vidnyánszky szintén nem vetemedne, arra, hogy elhallgattasson bárkit, éppen csak kicsúszott a száján, amikor az ország egyik vezető művészét penderítette ki a homokozójából, hogy tíz évig tűrte, hallgatta, Udvaros Dorottya miket mond.
Pragmatizmus vagy becsicskulás – Selmeci János jegyzete
Ha a kínai elnök kedvéért egy ország akár csak fél napra lehet egy picit kevésbé szabad, akkor máskor is lehet majd az, és előbb-utóbb úgy is marad, hiába bizniszel Hszi Csin-ping már valahol máshol.
Gábor György: Korunk reálpolitikájának magyar géniuszai
22/08/2023 08:28
| Szerző: Gábor György
És vajon a Momentum vagy Ungár Péter arról miért nem szólt egy szót sem, hogy az ország vezetése a nagyszerű vendégsereg sorában önfeledt boldogsággal ölelte keblére "Magyarország barátjaként" azt az Aliyevet, Azerbajdzsán elnökét, akihez hosszú évek óta egy keresztény vértől csöpögő legendás balta fűzi ellenállhatatlanul a magyar miniszterelnököt?
„150 évig küzdöttünk a török elnyomás ellen, Orbán a legnagyobb nemzeti ünnepünkre hívta meg Erdogant. Szégyen!” – hirdette a Momentum molinója a Várhegy-alagút felett. Erre aztán Ungár Péter, az LMP társelnöke szirti sasként csapott le, s szólt: „az, hogy a Momentum Mozgalom szerint nem szabad augusztus 20-án fogadni Törökország frissen megválasztott elnökét, mert 150 évig ottomán megszállás alatt éltünk, olyan blődség, amely az egész ellenzéki politika hitelét veszélyezteti”, s még hozzátette: „Törökország egy rettentő fontos ország, a NATO-ban szövetségesünk. Mindenki folytat magas szintű diplomácia kapcsolatokat Törökországgal.”
Becsületemre mondom, nagyon szeretném szeretni az ellenzéki pártokat, de még mennyire! Próbálkozom is doszt, de valahogy, s valamiért akadozik minden.
A Momentum – azon túl, hogy a molinóján szóba hozott nevet sem sikerült helyesen leírnia – kínos csacsiságot hord össze, amire nem is érdemes szót vesztegetni: ha a Momentum elvárása helyénvaló lenne, akkor alig akadna olyan európai államfő, aki minden további nélkül egy másik európai állam vendége lehetne. Erdoğannal nem az a baj, hogy a törökök a XVI-XVII. században megszállták Magyarországot, ebben Ungárnak kétségtelenül igaza van. Ugyanakkor Ungár argumentuma, amely szerint Törökország fontos partner, hisz ez a reálpolitika lényege, szintén súlyosan téves érv, amúgy a politikai dilettantizmus és felkészületlenség biztos jele. Ungár ugyanis nincs tisztában a politikai szimbólumoknak olykor még a politikai praxisnál is súlyosabb jelentésével. Esetünkben azzal, hogy a mai Törökországban élő keresztényeket napi szinten éri súlyosabbnál súlyosabb vallási diszkrimináció, hogy a keresztény emlékműveket – sokszor személyesen Erdoğan rendeletére – tevékenyen és szorgosan pusztítják vagy alakítják át, hogy keresztény ember csak igen nehezen helyezkedhet el állami szférában, hogy a protestáns felekezeteket nem ismerik el vallási közösségeknek, s a híveket üldözik, hogy a muszlim államra súlyos veszélyt jelentő politikai ellenséget a keresztényekben vélik felismerni és így tovább.
Vagyis a legfőbb gond az, hogy miközben a magyar kormány önmagát a világ üldözött keresztényeinek legfőbb védelmezőjeként, Magyarországot a keresztény Európa utolsó védőbástyájaként, s a keresztény értékek leghűségesebb beteljesítőjeként propagálja, aközben a „keresztény” hatalom „Magyarország barátjaként” látja vendégül a keresztényüldöző, iszlamista török elnököt, s teszi mindezt augusztus 20-án, a keresztény magyar államiság emlékezetének napján, a nyugati (keresztény) szövetségeseink közül csak egy-két bukott politikust meghívva, s a miniszterelnöki erkélyt egy sor muszlim diktátorral és néhány köztörvényes-gyanússal (a hazai vendéglátókon kívüli köztörvényes-gyanúsokra gondolok) telepakolva. Ha Ungár Péter képtelen felismerni a fideszes ideológiának és csúcsra járatott propagandának, illetve a 20-án megesett gyalázatos valóságnak (amikor még az is megtörténhetett, hogy külföldi testőrök vertek magyar állampolgárt, mert az illető Budapest kellős közepén, a nemzeti ünnep napján élni kívánt a véleményszabadság alkotmányos jogával), a miniszterelnök totális cinizmusának és az egész országot veszélyeztető politikai döntés(ek)nek az üvöltő ellentmondását, akkor tényleg jobban teszi, önmagával is, meg az országgal is, ha mielőbb elballag a politikusi pályáról. Persze kart karba öltve a Momentum jelenlegi vezetésével.
És vajon a Momentum vagy Ungár Péter arról miért nem szólt egy szót sem, hogy az ország vezetése a nagyszerű vendégsereg sorában (apropos: megszámolták-e már, hogy vajon megmaradt minden ezüst eszcájg?) önfeledt boldogsággal ölelte keblére „Magyarország barátjaként” azt az Aliyevet, Azerbajdzsán elnökét, akihez hosszú évek óta egy keresztény vértől csöpögő legendás balta fűzi ellenállhatatlanul a magyar miniszterelnököt (őket bezzeg ásó, kapa sem választja el egymástól), s aki épp ezekben a hetekben a Hegyi-Karabah mintegy 120.000 örmény lakóját fenyegeti humanitárius katasztrófával, vagy ahogy a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyésze fogalmazott: népirtással. Ugyanis, ha a Momentum, ha Ungár Péter, s ha a magyar politikai géniusz a luxusjacht útvonala mellett követné a nemzetközi történéseket is, olvashatná, hogy „Magyarország barátja” a 2020-as tűzszünetet követően kijelölt korridort (Laçıni-folyosó) blokád alá vette, s így sem élelmiszer, sem gyógyszer, sem üzemanyag, de még csak áram sem jut el az itt lakó keresztény örményekhez. „A kiéheztetés fegyvertelen háborús stratégiájaként” emlegetett azeri blokád mielőbbi megszüntetése elementáris kötelesség, amit Aliyev egy atlétikai stadion dísztribünjén elidőzve, avagy egy tűzijátéktól fényeskedő miniszterelnöki erkély mellvédjének könnyed lazasággal nekitámaszkodva aligha fog levezényelni, kiváltképp akkor, amikor a korridor zavartalan felhasználásáért Magyarország másik, mintegy másfél évszázados nagy barátja, Oroszország vállalta a felelősséget, csakhogy Oroszországnak ezekben a hónapokban egyéb halaszthatatlan békemissziós tevékenysége miatt jelenleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy hány örmény keresztény lakos fog éhen halni, vagy gyógyszerek hiányában súlyos-életveszélyes állapotba kerülni.
Szóval a Momentum is írhatott volna érvényesebb molinót, s Ungár Péter is helyesebben mérhette volna fel a reálpolitika és a politikai bűnözés és útonállás közötti különbséget.
De egyik sem tette meg.
Esetleg jövő év augusztus 20-án, amikor talán már Putyin arca is ott csillog majd a tűzijáték fényétől ragyogó erkélyen.
Mert hisz éljen és virágozzék a reálpolitika!
