Kardos András: Az anarchizmus anarchiája

Bár nincs helyünk arra, hogy hosszabb bevezetést nyújtsak az anarchizmus elméletébe és gyakorlatába, ahhoz, hogy az alábbi kritikát egyáltalán érdemes legyen közzétenni, két dolgot előre bocsátok. Egyrészt jelen sorok írója, már csak személyiségéből fakadóan is, mindig is rokonszenvet táplált az anarchizmus irányába, sőt kamaszkorában alkatilag is hajlott erre. A második pont pedig az, hogy az a közhely, amely az anarchistákat pusztán holmi terrorizmussal azonosítja, nem csupán tévedés, de elhomályosítja a valóság láthatóságát. Sokféle anarchizmus van, most két klasszikusát idézem, csak azért, hogy látható legyen, miről is beszélek.

Paul Feyerabend, a nagyszerű filozófus ezt írta 1981-ben:

„Az anarchizmus szemben áll a fennálló renddel, szét szeretné rombolni ezt a rendet, vagy szeretne elmenekülni előle.  Politikai anarchisták politikai intézményekkel állnak szemben, a hit anarchistái bizonyos körülmények között az egész anyagi világgal, a világot alighanem a létezők silány birodalmának tekintik, és ki akarják kapcsolni az életükből. Mindkét csoportnak dogmatikus véleménye van arról, mi az igaz, a jó, és az értékes az emberiség számára.”

 

Paul Feyerabend

a Berkeley Egyetemen

 

Forrás: Wikipédia/Grazia Borrini-Feyerabend   

 

Az anarchizmus klasszikusa, Bakunyin pedig ezt írta:

„Nem igaz, hogy az egyik ember szabadsága korlátozza a másikét. Az ember igazából annyiban szabad, amennyiben szabadsága embertársai szabadságában lel megerősítésre és kiteljesedésre, akik egyetértésükkel teljes mértékben elismerik s mintegy visszatükrözik szabadságát.”

 

Mihail Alekszandrovics Bakunyin, filozófus, író, politikus

 

Forrás: Wikipédia

 

Mind a két meghatározás alapvető ahhoz, hogy értsük az anarchizmus világtörténelmi szerepét, akkor is, ha – mint e sorok írója –, nem vallja magát anarchistának. Fontos mindez azért is, mert a mai rettenetes világhelyzetben nem közömbös, hogy például anarchista szervezetek miként foglalnak állást a világ összekuszálódott rémtörténeteiben.

Idézek a FAI, az Olasz Anarchista Szövetség 2022-ben kiadott dokumentumából. Ekkor már február óta zajlik az orosz-ukrán háború. Részlet a dokumentumból:    

„A társadalmi anarchizmus azonban szakít a jelenlegi birodalmi, kapitalista, nacionalista és tekintélyelvű logikával, elutasítva a határok által felállított megosztottságot.

Nem ismerjük el a területi integritás fogalmát vagy egy állam vagy bármely olyan entitás területi „védelmét”, amely államszerűségre törekszik, mert a területi szuverenitás elvéhez kapcsolódva ezek az elvek elkerülhetetlenül nacionalista vagy mikronacionalista perspektívák kialakulásához vezetnek. Bármit is jelentsen a „nemzet” szó, az a kizsákmányolók és kizsákmányoltak, elnyomók és elnyomottak közötti megosztottságot fedi el.

Megismételjük, hogy egyszer s mindenkorra egyértelműen elítéljük a putyini rezsimet és Ukrajna elleni bűnös invázióját, valamint a belső ellenvélemény kegyetlen elnyomását. Elítéljük azonban minden olyan kormány bűnrészes szerepét is, amely fegyverek biztosításával szítja az ilyen és hasonló konfliktusok lángját, gyakran pénzt keresve ezekkel a szállítmányokkal. Határozottan ellenezzük a NATO-t, amely már régóta próbálja a társadalmi élet militarizálását és a katonai kiadások növelését erőltetni a tagországokban, és amely Putyinnak köszönhetően új erőre kapott az afganisztáni agresszió dicstelen befejezése után.”

Az nagyon is üdvözlendő, hogy a szöveg elítéli Putyint, elítéli az agresszor háborúját. A bajok ott kezdődnek, hogy ez a kritika összemosódik a szuverenitás, a független területi autonómia, az adott esetben a védekező országért tevőlegesen aggódó nacionalizmus (helyesen: patriotizmus) és a Nyugat Ukrajnát megsegítő politikájának elutasításával. Sőt, az idézet elején a szöveg mindjárt a kapitalizmust is elítéli.

Nos a probléma ott van, hogy a háború effajta, mindent mindennel egybemosó elítélése hatástalanítja, sőt érvényteleníti magát a kritikát. Amikor lerohannak egy szuverén országot, amikor területeit el akarják csatolni, akkor nem lehet, bizony még az anarchistáknak sem lehet mindet mindennel egybemosni. A nacionalizmus bírálata jogos, jogos lehet az is, hogy a nemzetállamokat előbb utóbb meg fogja haladni az idő, de e két kritikát egybemosni a háború elítélésével antipolitikai, és sajnos morális probléma.

Azzal a kritikával, mely egyszerre képviseli a kizsákmányolás bírálatát és követeli a kapitalizmus megszüntetését, nem az a probléma, hogy az anarchisták – sok baloldali szövetségesükkel egyetemben – semmiféle alternatívát nem kínálnak, hanem, hogy pont annak a dogmatikus elvnek a képviselete, amiről az anarchista filozófus Feyerabend joggal beszélt fentebb. Jelen történelmi pillanatban az alap Putyin és az orosz agresszió elítélése, valamint Ukrajna minden reális módon való segítése. Azon politikák, amelyek nem érzékelik, vagy nem akarják érzékelni, hogy igenis hierarchizálni kell a kritika tárgyait, nem tehetik meg, hogy egy lerohant ország honvédő háborúját összekapcsolják a fegyverkereskedelem vagy a tőke kritikájával. Illetve megtehetik, de akkor a anarchisták kritikája éppoly érvénytelen lesz, mint a magyar kormány álságos békeajánlata.

Az anarchisták sokat tettek azért, tán a liberalizmus mellett a legtöbbet, hogy ébren tartsák az emberi szabadsájogokat, sőt az egyáltalában vett szabadság eszméjét. Éppen ezért kellene önvizsgálatot tartaniuk: lehet-e, egy pusztító háború elítélése közepette érvényeset mondani a kapitalizmus kritikájáról, vagyis összemosni mindent a radikalizmus jegyében.

Nem lehet.