
Arató András: Végre megjött nekem!
"Ez a csúcsmű a jó és a rossz örök harcát mutatja be. Van a Brüsszel nevű Lucifer, aki színről színre bűnbe csábítja az olvasót, ám a katasztrófa bizton elkerülhető, mert a legváratlanabb pillanatban, de mindig időben ott terem a legkisebb testvér, a makulátlan – semmi homoszex –, és megvéd mindenkit, mint Timur és csapata – azt is, aki akarja, azt is, aki még nem ismerte fel, mi a jó neki."

Somfai Péter: Mennyi három meg egy?
Ha a gondolkodók kerülnek többségbe, megkongathatják a NER vészharangját.

Arató András: Lázmérő
Arató András új írásában arra kereste a választ, mi köze az érintésmentes testhőmérséklet megállapító készülék beszerzésének a reptér megvásárlásához, a kisvasúthoz és a lélegeztetőkhöz.

Rényi András: Mégis, kinek a szuverenitása?
"Nálunk a nép és a nemzet annyira összeforrott miniszterelnökével, hogy az ő személyében, közvetlenül gyakorolja önrendelkezését: a magyarság szuverenitása úgyszólván azonos Orbán Viktoréval."

Somfai Péter: Nincs kegyelem a legyőzöttnek
Ha komolyan vesszük a szuverenitási törvényt, akkor a kormánynak mielőbb el kellene gondolkodnia, szabad-e Brüsszeltől követelnie a nekünk járó uniós "korrupciós" euro milliárdokat.

G. I.: Választás után – kis lengyel körkép 1.
Az elkövetkezendő napokban, hetekben, vagy talán hónapokban rendszertelenül és nem is sorjában jelentkezem az október 15-i lengyel – valamennyi politikai oldal szerint – történelmi jelentőségűnek ítélt választásokkal összefüggő egy-egy érdekes eseménnyel. Arról írok majd, ami éppen a legaktuálisabb, s valamilyen formában elgondolkodtatja a magyar olvasót is.

Arató András: Beszéljünk a publicisztikáról
Úgy értem, mint olyanról. És főleg a publicisztika és az idő viszonyáról. Miért pont műfajelemzéssel ne foglalkoznánk?

Somfai Péter: Se velük, se nélkülük?
A korábban reményteljesnek látszó összefogás napok alatt darabjaira hullott. Mindenki valaki mást okolt a kudarcért. Elindult a vádaskodás, a bűnbakkeresés.
Kardos András: A történelem ítélőszéke és a "filozófus hatalmár"
3/08/2023 13:57
| Szerző: Kardos András
A populista autokraták sajátja, hogy bődületesen nagyot kell mondani, méghozzá folyamatosan. Ezzel ugyanis a híveket, rajongókat, tehát a tömeget, túl a megvásárolt klientúrán el lehet kábítani.
Orbán Viktor egyfelől állandóan a pillanat megnyerését tekinti a politika lényegének, másfelől – főképpen ha a hatalom természetéről elmélkedik –, szeret nagyokat mondani, olyasmit, amiről úgy néz ki, mintha a diktátor amolyan önkéntes filozófusként, vagy ahogyan Németh Zsolt fogalmazott, prédikátorként mutatkozna meg az ő népe, sőt a világ előtt is.
Nos, ne menjünk vissza a filozófus császárok koráig, mert ez esetben eltévednénk a populista szómágia erdejében. Orbán Tusványoson valami olyasmit mondott, hogy vannak bizonyos emberek, példának okáért ő biztosan ilyen, akiknek a Jóisten azt a képességet adta, hogy ők értik a történelem menetét, értik az emberek sorsának jelenét és jövőjét, ezért ezen kiválasztottaknak az a sorsa, mondta Orbán, hogy elmagyarázzák az embereknek, hogy a történelem milyen irányba megyen, tehát vezessék a népet a jelen megértetése útján a boldog jövő felé. Vagy valami ilyesmit mondott, direkt nem szó szerint idézem, mert épp az a lényeg, hogy mi marad meg az emberek fejében.
A populista autokraták sajátja, hogy bődületesen nagyot kell mondani, méghozzá folyamatosan. Ezzel ugyanis a híveket, rajongókat, tehát a tömeget, túl a megvásárolt klientúrán el lehet kábítani. Ugyanis ha valaki azt mondja, hogy én megvédelek titeket, én ismerem a jelen, a múlt és a jövő titkát, énnekem az a sorsom, hogy vezesselek benneteket, akkor képes a hatalmat szolgálatként tálalni a népnek, és innen nézve tök mindegy, hogy adott pillanatban miféle „szakpolitikai” szörnyűségek történnek, a vezér tábora, követvén a „filozófus hatalmárt”, könnyes szemmel meghatva látja, hogy immár őt megvédik, érdekeit messzemenően képviselik, sőt: el is magyarázzák neki, hogy merre folyik a történelem, és annak mi az értelme.
Én pedig azt gondolom, hogy ha bonyolultabban is, mint azt régebbi századok filozófusai (nem hatalmárai) gondolták, igenis létezik a történelem ítélőszéke. Ez nem jelent mást, minthogy hosszabb távon, akár évtizedek vagy évszázadok távolságából, a populisták és a mindenkori diktátorok „pillanat védte örökléte” bizony „történelmi léptékben” ítéltetik meg, ugyanis, sem egy nemzet, sem egy nagyobb entitás nem tud fennmaradni a történelem vérzivatarában, ha nem képes arra, hogy alapjait tekintve a normalitás, magyarán hosszú távon az emberiség érdekeinek az álláspontjára ne helyezkedjen.
Hogy világosabb legyek: történelmi léptékben nem lehet sem a nácizmus, sem a bolsevizmus álláspontját eladni a világnak, nem lehet emberek millióinak kivégzését, elgázosítását, kitelepítését, Gulagra deportálását semmiféle „varázsmagyarázatokkal” igazolni. Nem lehet mindezen szörnyűségeket elfogadtatni az emberiséggel. Történelmi léptékben végképpen nem.
Ez persze olyan példa amire könnyen bólint az ember. Ki akarna ennyi szörnyűséget hosszabb távon elfogadni? A probléma mélyén azonban ennél bonyolultabb folyamatok zajlanak: ugyanis a küldetéses prédikátor autokraták mindig is az adott pillanatot akarják megnyerni a „varázsbeszéddel”, miközben ők a történelem értelméről és alapigazságairól elmélkednek. Én pedig azt állítom, hogy nagyon is fennáll annak a lehetősége, hogy a mágikus szavak voltaképpeni értelme, előbb vagy utóbb lelepleződik: a küldetés hókuszpókuszát a nyers érdek és hatalommegtartás valósága váltja fel. Pontosabban: ez utóbbi megértése, napvilágra kerülése. És pont ez a történelem ítélőszéke.
Az orosz–ukrán háborúról múlt év karácsonyán ezt mondta Orbán:
„Mi magyarpártiak vagyunk. Az orosz–ukrán háborúban is a magyarok oldalán állunk. Arra a kérdésre, hogy a történelem jó vagy rossz oldalán állunk-e, az a válaszunk, hogy mi a történelem magyar oldalán állunk. Támogatjuk és segítjük Ukrajnát, érdekünk a szuverén Ukrajna fennmaradása, és érdekünk, hogy Oroszország ne jelentsen biztonsági fenyegetést Európára, de nem érdekünk, hogy feladjuk minden gazdasági kapcsolatunkat Oroszországgal. Ezekre a kérdésekre magyar szemüveggel nézünk, nem máséval.” (Magyar Nemzet)
A dolog úgy áll, hogy ez a szöveg önmagát leplezné le, már akár a jelenben is, ha nem volna benne pont az a „mágikus posztorwelli nyelvmegbolondítás”, melynek egyetlen funkciója az, hogy az adott pillanatban a hívek megvilágosodásként éljék meg. Az orosz–ukrán háborúnak ugyanis nincs magyar oldala. Oroszország megtámadta a szuverén Ukrajnát, Putyin tehát agresszorként le akart rohanni egy szuverén országot. Magyarán: vagy a megtámadott Ukrajna oldalára áll a világ, vagy annak bármely országa, vagy az oroszok oldalára. Az alapkérdésben nincsen semmiféle „magyar” vagy „japán” vagy „norvég” oldal. Természetesen, és ezt használja ki Orbán, minden népnek megvan a maga szerepe és helye egy ilyen helyzetben, de ez másodlagos, és nem is önálló nemzeti érdek, hanem ennek a borzalmas háborúnak a minél előbbi, de igazságos befejezése minden nemzet saját érdeke is. Orbán, nagy ravaszul a történelem jó vagy rossz oldaláról beszél, és erre is ráteszi a populista nyelvvarázsló mágiáját. Mi – mondja a filozófus-autokrata –, mi a „történelem magyar oldalán állunk”, tehát meghaladjuk ezt az ósdi nyugatias hablatyot a történelem jó meg rossz oldalával, mi magyarok fölötte vagyunk ennek: a saját magunk oldalán vagyunk történelmiek. Ennek ugyan semmi értelme nincsen, és semmiféle nemzeti partikularitás hosszú távon nem tudja felülírni a normalitás nyelvét, de a pillanatnak jó: milliók képzelik azt, hogy most valami eget rengető „igazságot” hallottak.
Hát nem. Aki nem meri bevállalni, vagy nem akarja vállalni, hogy Ukrajna oldalán áll ebben a háborúban, az a pillanatokat megnyerheti ugyan, de történelmileg vesztett. Hosszú távon nem lehet szembemenni az igazsággal. És pont ez a történelem ítélőszéke.