Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Az abszurdum is stagnál – Selmeci János jegyzete
Abszurdum, hogy, 3,5 év gazdasági stagnálás után még mindig több mint 30 százalékon áll a kormánypárt, sőt akár még nyerhet is, a gazdasági miniszter pedig nem új munkát keres, vagy legalább egy számológépet valahol, hanem a Facebookon ír top tízes (bocsi, kilences) listát arról, hogy ki a nagyon hülye, és nincs rajta a kormány.
Sakkjátszma, vagy szétesett kampány - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a pillanat, amikor az ember megáll, visszatekeri fejben az elmúlt heteket, és felteszi a kérdést: ez most zseniális sakkjátszma, vagy egyszerűen szétesett a kampány? Mert amit Lázár János produkál, az kétféleképpen értelmezhető. És egyik sem megnyugtató.
Pandadiplomácia - Józsa Márta jegyzete
Keleti nyitás ide vagy oda, itthon is jó lenne valamilyen célszerű szimbólumot találni a faunánkban, hogy nehogy elbízzuk magunkat, legyen valami újabb aggódni való.
Vörös kód – Józsa Márta jegyzete
Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért.
A mindenható állam jóindulata
A rezsistopot hatalmas tettként állítják be, pedig valójában beismerés. Annak beismerése, hogy a társadalom jelentős része már nem bír el egy kicsivel magasabb számlát sem. Hogy a tartalékok elfogytak, hogy a "rezsivédelem" nem stabilitást teremtett, hanem egyensúlyozást a szakadék szélén.
Kardos András A diktatúra "tündöklése" és bukása – első rész
11/04/2023 13:41
| Szerző: Kardos András
A mostani század sajátsága az, hogy Európában létrejöhetett egy a valóságot felfüggesztő diktatúra. Tudomásul kell venni, hogy a (pszeudo-) kommunikatív diktatúrában a liberális demokráciából megörökölt többpártrendszer nem működik. Sőt: egypártrendszer sincs, ugyanis a Fidesz nem párt valójában, hanem az önkényuralom transzmissziós szervezete, egyetlen dolga a párt látszatának legitimálása és az Első Ember mindenkori akaratának végrehajtása.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy az Orbán rendszerének megértéséből fakadó fogalmi és egzisztenciális következmények egy részét felvázoljam, és a „zsákutcás magyar történelem” (Bibó) jelen tragikusnak tetsző helyzetében legalább felvillantsam a lehetőségét annak, hogy igenis van esélyünk még kifarolni a zsákutcából.
Tudományos korrektséggel a Magyar-Madlovics szerzőpáros nyomán patronális autokráciának hívjuk Orbán rendszerét, közérthetőbben pediglen (pszeudo-) kommunikatív diktatúrának. Azért így, mert a 21. századi Nyugaton vagy annak vonzáskörében alapított diktatúrák nem lehetnek a szó hagyományos, 20. századi értelmében vett önkényuralmak. Az önkény eredeti működésmódjához ma már egy másik látszatvilág tartozik, mint a múlt századi diktatúrákhoz.
Ott is volt egy álnyelv, melyet kvázi hivatalosan használni kellett, mondjuk „elvtárs” volt a tanár is, meg a tanácselnök is, ám az intézményrendszer egyáltalán nem volt látszat: minden az államé, illetve a Párté volt, (igaz, azt is „társadalmi tulajdonnak” becézték), minden és mindenki őket szolgálta, senki nem rejtette véka alá, hogy a „szocialista demokrácia” voltaképpen diktatúra, rosszabb éveiben proletárdiktatúra. (Soha nem volt az: mindig csak a nómenklatúra diktatúrája volt, hol véresebb, hol enyhébb.)
A rendszerváltás utáni, 21. századi autokráciák azonban kétfenekű látszatrealitásba kénytelenek csomagolni a diktatúrát. Egyfelől a nyelv orwelliánus használata szükségeltetik, másfelől az intézményrendszer látszatdemokratikus átbábozása. Vagyis: formálisan, látszat szerint, nem tudják megszűntetni a demokratikus intézményrendszert (választás, többpárti parlament, Számvevőszék, Alkotmánybíróság, Független Ügyészség stb.), ezért egyfelől kiüresítik őket, valójában az önkényúr szolgálatába állítják, és a klientúra érdekkörének védelmére használják.
Igen ám, de az elbábozás az nem más, mint egy nemlétező nyelvi világ agresszív megteremtése, azaz egy (pszeudo-)kommunikatív ellenforradalom, melyben a hívek megvezetése részben félelmek, részben hősi múltak, részben álideológiai panelek permanens erőltetése, részben ellenségképzés révén történik, etc.: magyarán, mára az orbáni „magyarán” egy olyan nyelvet jelent, mely megfosztja a híveket a valóságtól, viszont cserébe adományoz nekik egy soha nem volt nyelvi másvilágot, melyben, ha kellő erőszakossággal ismételgetik, akkor létrejön egy (pszeudo-) kommunikatív alapzatú hitrendszer. Vagy más nyelven: a 21. századi EU-n belüli diktatúra a spektákulum látszatvalóságának manipulatív manifesztációja.
A mostani század sajátsága az, hogy Európában létrejöhetett egy a valóságot felfüggesztő diktatúra, s ennek a szerkezeti alapja a hegeli látszat valósága. Fidesz magyarán, nem egyszerűen egy propaganda-populista módon ránk öntött hitrendszerről van szó, ilyen volt a bolsevik diktatúra, hanem a kommunikáció által vezérelten létre kellett hozni a félelem és a gyűlölet által összeabroncsolt pszeudovalóságot, és a maffiaállam patrónus-kliens rendszerében el kellett hitetni ezen az álnyelven, hogy a rendszer nyertese a hívők 2 és fél milliós tagozata.
Ehhez kell az alkalmazott, de sose vallott ideológia, és főleg a félelem, a gyűlölet és a rajongás nyelve. Gondoljunk a semmit nem jelentő NER-re, az Alaptörvény asztalára, a „Nemzeti Trafiktól a Nemzeti Akármicsodákig” kisajátított és egyben minden "ellenséget" a nemzetből kizáró nyelvhasználatig. Lásd még, "háborúpárti" az, aki nem Orbán "béketervének" a híve, aki kiáll az agresszor oroszok határok mögé történő visszavonulása, mint a béke feltétele mellett. No, meg persze a "dollárbaloldal". Gulyás Gergely legfrissebb gyűlölbeszéde: „Magyarországon a baloldal által kínált politikai termék ma a hazaárulás.” Ehhez még szükséges egy Első Ember, akinek a rajongók vakon is elhisznek mindent, hiszen álmaik pszeudovalóságának megtestesítőjét látják benne, akit ráadásul sámáni tehetséggel ruháznak fel milliós szektája milliói.
A kérdés az, hogy a leválthatatlanság képzetébe manipulált, és választásokon majdnem valóban a váltás lehetetlenségét sugalló helyzettel mit kezdjenek azok a milliók, aki nem ájultak bele Orbán világába, viszont pártjaik, négyszer kétharmaddal a földbe lettek döngölve. Tudomásul kell venni, hogy a (pszeudo-) kommunikatív diktatúrában a liberális demokráciából megörökölt többpártrendszer nem működik. Sőt: egypártrendszer sincs, ugyanis a Fidesz nem párt valójában, hanem az önkényuralom transzmissziós szervezete, egyetlen dolga a párt látszatának legitimálása és az Első Ember mindenkori akaratának végrehajtása.
Ezek után nem meglepő, hogy az „ellenzéki párt” vagy pláne „pártok” valósága is régen ködbe veszett. Ránézésre persze valami ilyesmik, voltaképpen nem mások, mint a látszat valósága: a (pszeudo-) kommunikatív diktatúra fenntartó oszlopai. A maffiaállam nem pusztán a kormányzó pártot számolta fel, de az ellenzéket is. Bábellenzéket gyártott magának. És egészen elképesztő, hogy ezt az „ellenzék” legtehetségesebb tagja sem hajlandó észrevenni, sőt, ellenérdekelt ebben. Gyurcsány Ferenc, merthogy persze róla van szó, a minap ezt mondta:
Szerinte az ellenfelei szeretnék őt „kirugdalni a magyar politikából”. „A még gyengébb és még közepesebb, a saját oldalamon levő csávók, merthogy tehetségtelenek, ezt látják a legkönnyebb megoldásnak, hogy megszabaduljanak tőlem” – idézte a volt kormányfőt a Telex.
Abban bizony igaza van, hogy az ő oldalán nagyjából majdnem mindenki úgy tehetségtelen ahogy van, leszámítva néhány kivételt. Csak az a nagy baj, hogy Gyurcsány a maga 20 százalékával érvel a többiek 2 százalékával szemben, holott valójában semmiféle ellenzék nincsen, egyszerűen azért, mert Orbán diktatúrája nem tűr semmiféle hagyományos értelemben vett pártokráciát, sem a hatalom, sem az ellenzék oldalán. És bizony az „ellenzéki pártok” besétáltak a (pszeudo-) kommunikatív diktatúra csapdájába. Hittek a szemüknek: azt hitték, hogy ha van látszatparlament, van látszatválasztás, akkor van a hatalom és van az ellenzék.
Frászkarikát. És a helyzetet az sem menti, hogy bizony az EU-ban sem értették ezt sokáig, és bizony mi, magyar értelmiségiek is nehezen jöttünk rá a diktatúra valóságos szerkezetére, én magam is hittem az előválasztásban, stb. Igen, ebben hatalmas a demokrácia és a szabadság elkötelezettjeinek a felelőssége. A pártoké persze nagyobb, de ez csak annyiban érdekes ma már, hogy ha nem akarjuk a következő harminc évet is azzal tölteni, hogy a Rogán-gépezet újabb Bencsikek általi rémüzeneteit kelljen hallgatnunk, ha nem akarjuk, hogy az egyetemek, iskolák, kórházak feltett kézzel évtizedekre bevonuljanak a Mészárosok alá, akkor ezzel a struktúrával végre számot kell vetnünk.
A következő részben azonban szembe kell néznünk nem pusztán a pártokrácia totális bukásával, hanem újra kell gondolnunk a „civilokrácia” létmódját is, mert, hogy még egy rossz hírrel zárjam ezt a részt: az orbáni autokrácia lényegében – éppen úgy, mint a pártrendszert – a civilek, még jóformán ki sem alakult rendszerét nem is fölszámolta, hanem csírájában fojtotta el.
