Nemzetünk nagyjai, államtitkárok, miniszterek, frakcióvezetők, a legkülönbözőbb intézmények urai hangsúlyozottan utasítják el „a hagyományostól eltérő családmodellnek” még a gondolatát is.

"Követeljük az Alaptörvény kiegészítését: az anya nő, gyerekeket szül és nem főpolgármester, az apa férfi, nem szül gyerekeket és főpolgármester, vagy vő!"

"Azért írok, hogy felfedjek egy hazugságot, felhívjam a figyelmet egy tényre, és az a fő célom, hogy figyelmet kapjak." Ez utóbbit úgy érti Orwell, hogy az írás értelme az, hogy a figyelem felkeltése által kevesebb hazugság legyen a világon. Miért írok az ellenzékről (is)? Mert, akárcsak Orwell, akihez nem mérem magam természetesen, "Mindig valami partizánlétből, igazságtalanságból indulok ki."

Az Orbán-kormány két napon át a sopronbánfalvi, eredetileg pálos, később karmelita kolostorban ülésezik. Nem árt tudni, hogy 1950-ben (!!!) a kolostor templomában egy bizonyos Básti Zoltán nevű festőművész dolgozott, aki a karzat fölött mind a mai napig látható munkájában megjelenítette Szent Mihály arkangyalt, amint a Sztálin arcvonásait viselő ördög felett diadalmaskodik. Csak csendben kérdem: a kihelyezett kormányülés két napja alatt nem jár véletlenül arrafelé egy festőművész?

A kezdetektől nyílt titok volt, hogy Orbán Erdoğánnal játszik össze, ezzel a gesztussal akarja elnyerni a török diktátor jóindulatát és egyben ismét demonstrálni, hogy egy ilyen kis ország is mennyi kellemetlenséget tud okozni a nagyoknak. Az, hogy mindennek az az ára, hogy hátráltatunk egy folyamatot, amely egy nagyobb biztonságra igényt tartó ország és saját szövetségeseink közös érdeke, semmit nem nyomott a latba. Annyit sem, hogy valami plauzibilisebb hazugságot eszkábáljanak össze.

A mai naptól már azt is mindenki tudhatja, mit ért ez a szemérmetlenül és hatalmas pofával összevissza hazudozó maffia a sűrűn hangoztatott nemzeti szuverenitás alatt.

Olyan baloldali álláspont NINCS, hogy valaki ebben a háborúban nem Ukrajna pártján állna. Aki nem ott áll, az egy hódító, gaz háború pártjára áll. Ez pont olyan, mint amikor valaki baloldaliként ’56-ban az oroszok mellé állt, mikor vérbe fojtották a forradalmat.

Eltemettem a tiszta észt átmenetileg, de nem vagyok hajlandó lemondani se Kant tiszta eszéről, sem az etikáról, sem arról, hogy ellen kell állni az őrületnek, akárhonnan is leselkedik ránk.

Dull Szabolcsnak nem tűnt fel, hogy egy fordított országban él: olyan országban, ahol a munkájukat végző újságírók nem közelíthetik meg a parlamentben a politikusokat; ahol az újságíró nem teheti be a lábát abba az utcába, ahol „védett objektumot” őriznek súlyos kordonok és rohamrendőrök, s amely védett objektum amúgy nem a NATO atomközpontja, hanem a magyar miniszterelnökség hivatala.

A valamelyik baráti, tehát nem uniós országból hazafelé tartó katonai repülőgép tett egy kis kitérőt Toscanában, ahol a kis nagy ember gyermeke egy egyetemen közelről tanulmányozhatja a Nyugatnak az ő hanyatlásáOrbán még a NER-ben megszokottnál is részletesebb, konkrétabb, érdemibb és stílusosabb választ adott Hadházy Ákos kérdésére.

Orbán reakciója önmagáért beszél, de most már nem arról van szó, hogy „nem válaszol”, gyalázkodik, gúnyolódik, ráadásul mucsaizik is. Nem. Arról van szó, hogy Orbán sem szuflával, sem tehetséggel nem bírja a maga által felépített diktatúrát követni. Kényszeredett vigyora, NB III-as legyalázása Hadházynak szánalmas és nevetséges, de egyben végtelenül leverő. Milyen szintre mászott le ez a diktatúra?

A kollaboráció elkerülésének egyszerűek a szabályai, amennyiben valaki képes minimális kockázatvállalásra, ha már politikus akar lenni ebben az országban. A legfontosabb az lenne, hogy felismerjék a politikai rendszer természetét. Ehhez kellene igazítani magatartásukat. Egy demokratikus elkötelezettségű politikai szereplő antiparlamentáris, jogállamot szimuláló rezsimben nem áll be a szimulátorral játszani.

Azt hiszem, Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke a hazai politikai élet, egyúttal önmaga mélypontját abszolválta, a legsötétebb, szédítő mélységet, amelyhez foghatót aligha találni a civilizáltnak mondható országok sorában. Ezzel a produkciójával önmagát is állattá kvalifikálta, olyanná, amely nem is létezik: neki Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve c. munkájában a helye. Mondjuk ő a Kiméra, ez az oroszlánfejű, kecskehasú, kígyófarkú lény, vagy ahogy Vergilius megemlékezik róla az Aeneis VI. énekében, ő a „lángköpő”; Plutarkhosznál szimpla kalózkapitány, amúgy sosem látott vagy tapasztalt szörnyeteg, aki téveszméiről, fenyegető, félelmet keltő kijelentéseiről vált ismertté. Rabelais, a XVI. századi zseniális francia író találó iróniával tette fel a kérdést: „egy semmiben imbolygó kiméra vajon ehet hátsó gondolatokat?”

Egy balul elsült római vakáció, és annak következményei.

Elsősorban éppen azok hagyják most el a pedagógus pályát, akik mélyen elkötelezettek az oktatás ügyének, akiknek szívügye a jövő nemzedékének tanítása, nevelése. Akiknek nemcsak szakmájuk, hanem hívatásuk is a pedagógus pálya. És akik nem bírják tovább elviselni azt a gúzsbakötést, ostobaságot, maradiságot, tanár- és diákellenességet, amit a kormány oktatáspolitikája rájuk kényszerít.

Ugyan még lehet is fokozni a bosszú nyelvét, lehet hazaárulózni a végtelenségig, hadat üzenni Brüsszelnek, Amerikának, csakhogy a diktatúra mámoros légkörébe porszem került: sem az inflációt, sem az árrobbanást, sem a csirkefarhátot nem lehet úgy elvarázsolni, mint a nemváltó mesekönyveket ledarálni.