Tények nélküli világ – Kárpáti Iván jegyzete
Mindenki abban hisz, amiben akar, szabadon döntheti el. Egyre kevésbé kiszámítható, hogy egy nyilvánosságra kerülő információ milyen hatást vált ki, így pillanatokon belül elveszti jelentőségét.
Lehallgatnak, tehát vagyok - Dési János jegyzete
Lehallgatni a közvélekedés szerint csúnya dolog, ráadásul a mesterséges intelligenciák korában lassan felesleges is, azt és annak a hangján, képén állítjuk elő, amit csak akarunk.
Fogadjisten – Józsa Márta jegyzete
"... az is lehet Orbán Viktor békepárti, illiberális barátja szellemében, hogy a somorjai nagybani piacon az ősteremelő Béla csak szlovákul alkudhat meg a zöldséges Lajossal, elvégre mindketten üzletemberek. Akiknek fontos a szuverenitás, mert, ahogy ezt a törvény indokolja: a szlovák nyelv használata a Szlovák Köztársaság szuverenitásának megnyilvánulása."
Mindig jövőre - Rózsa Péter jegyzete
Azt halljuk minden évben, hogy jövőre aztán beindul a gazdaság, jövőre lesz jobb. E rövid üzeneten túl semmilyen előrelátás, jövőterv nincs.
És majd elérnek a hídhoz - Szénási Sándor jegyzete
A biznisz az biznisz. Orbán Viktor meg barát, akinek csak a felemelt hüvelykujj jár biztosan.
Nincsenek csodák - Orbán és az amerikai elnökválasztás
Az egész ügy nem olyan egyszerű, mint ahogy az Orbán retorikájában megjelenik. Nem lesz például "egy nap alatt béke" Oroszország és Ukrajna között. Nincsenek csodák, csak halandó és gyarló emberek.
Hősök és bolondok - Dési János jegyzete
A Somkuti Bálintoknak a maguk módján igazuk van. Ők lefeküdtek az erőnek, az orbáni hatalomnak, sokra viszik még – még ha tahók is. A tahóság kötelez.
Korruptopoly – Józsa Márta jegyzete
Indul az integritásérzékenyítés, először tanároknak, hogy aztán majd a gyerekek is játékos formában ismerhessék meg a korrupció társadalmi következményeit.
Somfai Péter: Hova tovább?
13/11/2023 15:07
| Szerző: Somfai Péter
"Egy szamár is jobb képeket tud maszatolni a farkával!" – ordította Hruscsov 1962-ben a Manézs avantgárd kiállításán, majd kirohant a Manézsból. Az igazgatót nem váltották le.
Elegendő volt a szalonfasiszta képviselőnőnek kirohannia a világ idei legjobb fotóit bemutató kiállítás egyetlen képsorozata ellen, a mélymagyar kulturális miniszter máris összecsapta a bokáit és ugyanazzal a lendülettel kirúgta állásából az ország legnagyobb múzeuma élére alighogy kinevezett korábbi pártkatonából lett főigazgatót.
Erről az egész őrületről egy 1962-es szovjet történet jut eszembe. Hruscsov, az akkori pártfőtitkár, aki 1956-ban egy emlékezetes, négy órás beszédben lerombolta a sztálinizmus mítoszát, meghirdette a politikai enyhülés programját. Az akkori keményvonalas szovjet világban szinte forradalmi lépésnek számított, hogy a párt elengedte a művészeti területek szigorú ellenőrzését is.
Már nem volt kötelező olyan képeket, szobrokat „gyártani”, amelyek a szocialista realizmust szülöttei voltak. Viszonylagos szabadságot engedett az addig kemény kézzel felügyelt kultúrának, amelynek első nagy seregszemléje az 1962 decemberében megnyitott avantgárd kiállítás volt.
Maga a párt főtitkára is ellátogatott a megnyitóra, de az ott látottakon eldurrant az „agya”. A galériában kiállított műveket egyszerűen „kutyaszarnak” nevezte, kopasz feje majdnem lila lett a dühtől, úgy kiabált a rendezőkkel. „Egy szamár is jobb képeket tud maszatolni a farkával!” – ordította, majd amikor meglátta Ernszt Nyeizvésztnij szobrász alkotásait, végképp kiakadt. „Degenerált művészet!” – mondta, és kirohant a kiállításról.
Az ügy a Manézs-affér néven vonult be a művészettörténelembe. Egy hét múlva a Pravda cikkezett a „művészeti puritanizmus” szükségességéért kiáltva, de talán nem volt eléggé hangos, mert a kiállítást nem zárták be. A Manézs igazgatóját nem bocsátották el. A művészeket sem érte további atrocitás. A hátralevő időben a látogatok hosszú sorokban álltak, hogy azt a sok „kutyaszart” maguk is láthassák. Pár évvel később, leváltása után egy interjúban Hruscsov megkövette a „kutyaszar” alkotóit. „Bunkó voltam” – nyilatkozta.
1971-es halála után a veje, Boris Zsutovszkij festőművész Neizvésznijt kérte meg, készítse el a síremléket. Akik jártak már a moszkvai Novogyevicsi temetőben rendszerint elzarándokolnak ehhez az emlékhez. Nem azért hogy a kegyeletüket róják le a volt pártvezető emléke előtt. A szobrász a fekete-fehér márványlapok közé illesztett aranyszínű szoborfejjel fejezte ki: elismeri Hruscsov érdemeit és gyengeségeit. De megbocsátott neki, mert a képeket nem égették el, a szobrokat nem törték össze, noha akkoriban a párt első embere akár ezt is megtehette volna.
Aki egy kicsit is ismeri Kelet-Európa huszadik századi viharos éveinek kultúrpolitikai kacskaringóit, az ilyesmin biztosan nem lepődik meg. Legfeljebb csak azon, hogy a következő évszázad közepéhez közeledve, Magyarországon ismét a középkorra hajazó ízlés diktatúrával találja szembe magát az ember.
1933-ban a nemzetiszocializmus által értéktelennek, veszélyesnek ítélt műveket Berlinben nyilvános elégették a nácik. A tűz martalékává lettek Erich Kästner, Bertold Brecht, Karl Marx, Thomas Mann, Sigmund Freud, Albert Einstein művei. Nyolcvanhét évvel később a magyar nemzeti radikális párt szalonfasiszta képviselőnője nyilvánosan bedarál egy mesekönyvet, mert abban neki nem tetszően a másságról szóló történetek vannak. 2023-ban feláll az ország házában és követeli, hogy a „gyermekvédelem” szellemében cenzúrázzák a kulturális alkotásokat…
Hova tovább? Mi következhet még?
Címlapi fotó: Nikita Hruscsov 1962. december 1-jén a Manézsban a Moszkvai Művészek Szövetségének 30 éve című kiállításon. Fotó: Alexander Usztyinov / Orosz Fotográfusok Szövetsége