
Somfai Péter: Mennyi három meg egy?
Ha a gondolkodók kerülnek többségbe, megkongathatják a NER vészharangját.

Arató András: Lázmérő
Arató András új írásában arra kereste a választ, mi köze az érintésmentes testhőmérséklet megállapító készülék beszerzésének a reptér megvásárlásához, a kisvasúthoz és a lélegeztetőkhöz.

Rényi András: Mégis, kinek a szuverenitása?
"Nálunk a nép és a nemzet annyira összeforrott miniszterelnökével, hogy az ő személyében, közvetlenül gyakorolja önrendelkezését: a magyarság szuverenitása úgyszólván azonos Orbán Viktoréval."

Somfai Péter: Nincs kegyelem a legyőzöttnek
Ha komolyan vesszük a szuverenitási törvényt, akkor a kormánynak mielőbb el kellene gondolkodnia, szabad-e Brüsszeltől követelnie a nekünk járó uniós "korrupciós" euro milliárdokat.

G. I.: Választás után – kis lengyel körkép 1.
Az elkövetkezendő napokban, hetekben, vagy talán hónapokban rendszertelenül és nem is sorjában jelentkezem az október 15-i lengyel – valamennyi politikai oldal szerint – történelmi jelentőségűnek ítélt választásokkal összefüggő egy-egy érdekes eseménnyel. Arról írok majd, ami éppen a legaktuálisabb, s valamilyen formában elgondolkodtatja a magyar olvasót is.

Arató András: Beszéljünk a publicisztikáról
Úgy értem, mint olyanról. És főleg a publicisztika és az idő viszonyáról. Miért pont műfajelemzéssel ne foglalkoznánk?

Somfai Péter: Se velük, se nélkülük?
A korábban reményteljesnek látszó összefogás napok alatt darabjaira hullott. Mindenki valaki mást okolt a kudarcért. Elindult a vádaskodás, a bűnbakkeresés.

Arató András: Rés a fólián
Minden könyvet fóliába kell csomagolni, és csak azokat szabad meghámozni, amelyek arra külön engedélyt kapnak a még megalapítandó Gondolatvédelmi Hatóságtól. Egy másik lehetőség a kiskorúak teljes könyvolvasási tilalma lehet.
Somfai Péter: Mindenkinek van egy álma
19/11/2023 09:08
| Szerző: Somfai Péter
Most a falu roma vállalkozói adnak össze némi pénzt egy szerény, háromezer forintos havi ösztöndíjra azoknak a gyerekeknek, akik vállalják, hogy iskola után bejárnak a tanulószobára, külön órára.
Székely Éva az egykori Nemzet Sportolója, korábbi olimpiai bajnok úszónő, valamikor 2004-táján egy interjúban arról mesélt, hogy őt mindig az álmai tartották életben. 1941-ben származása miatt nem engedték még az uszoda közelébe sem. Úgy tűnt, ezzel a legféltettebb álmától fosztják meg. „Egyedül a nagymama tartotta bennem a lelket. Legyél igazi varázsló! – mesélte. – Az indiánok úgy tartják, azok a nagy sámánok, akik képesek megvalósítani az álmaikat. Bízzál önmagadban és akkor minden álmodat valóra fogod tudni váltani! Meglátod, leszel te még egyszer aranyhalacska! Az álmaink segíthetnek abban, hogy változtassunk a világon, mondta, és kezembe adott egy halacskás kulcstartót. Ez lett a kabalám, ez adott nekem erőt.”
Székely Éva szavai jutottak eszembe most is, amikor a napokban az Egertől 18 kilométerre, a Kánya-patak völgyében fekvő kis falu, Szomolya „álomcsinálóiról” hallottam. A faluban egy roma egyesület működik, amelynek egyik létrehozója, motorja, Irén, a falu szociális munkása lényegében ugyan azt gondolja, mint az egykori úszócsillag: az álmok segíthetnek megváltoztatni a világot. Munkatársával tyúkanyóként gyűjtik maguk köré a legnehezebb körülmények között élő gyerekeket. Álmodni tanítják őket.
A legkisebbekkel kezdik. Az óvodásoknak mesedélutánokat tartanak, ahová a szüleiket is leültetik. Egyik-másik anyuka maga is alig nőtt ki a tinédzser korból. A kisiskolásokkal rajzolnak, gyurmáznak, legóznak, megtanítják őket kifejezni az érzéseiket. 2014-ben elnyertek egy pályázatot, két évig svájci támogatásból ösztöndíjat adhattak a legjobb végzős tanulóknak. Futotta a pénzből korrepetáló tanárokra, mentorokra, akik külön-külön segítették felkészülni a továbbtanulókat. Akkoriban, március táján, írattak egy rövid dolgozatot a végzősökkel, mondják el néhány mondatban, hogyan képzelik el önmagukat tíz évvel később? Mindenki úgy gondolta, lesz munkája, megélhetése. A fiúk szakmát szereznek, ácsok, lakatosok, vagy gépszerelők lesznek, a lányok varrónőként, óvónőként, ápolónőként „látták” későbbi önmagukat. Mára kiderült, azoknak az álmoknak a fele igaz lett, a másik fele nem.
Aztán a svájci forrás elapadt. Most a falu roma vállalkozói adnak össze némi pénzt egy szerény, háromezer forintos havi ösztöndíjra azoknak a gyerekeknek, akik vállalják, hogy iskola után bejárnak a tanulószobára, külön órára. Van, akivel hetedik-nyolcadikban is még gyakorolni kell az írást, az olvasást, a számolást, mert a tanítók pontosan tudják, manapság kevés a továbblépéshez önmagában a szorgalom, a tehetség. Akik úgy maradnak ki tizenévesen az iskolából, hogy sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tudnak tisztességesen, azoknak reménytelen, zsákutca lesz az életük. Jó, ha közmunkás sors vár rájuk.
Most is megíratják a dolgozatokat. Egy-egy végzős évfolyamból ketten-hárman akadnak, akik úgy gondolják, ha szakmát szereznek biztos állásuk is lesz. Jelentkeznek továbbtanulni, ám kétséges az eredmény. Elvégzik az első évet és akár a többiek, ők is kimaradnak az iskolából. Tizenhat évesen már otthon lógnak, alkalmi munkából próbálnak némi jövedelmet szerezni, vagy közmunkáért állnak sorba. Már az iskolapadban sem voltak álmaik, ma végképp sincsenek.
Amikor 2004-ben elbúcsúztunk, Székely Éva megmutatta azt a csodatevő, kabalaként őrzött kulcstartót. „Ma már csak egy álmom van – mondta. - Szeretném, ha a gyerekeim, és az ő gyerekeik, olyan hazában nőnék fel, ahol mindenki korra, származásra és nemre való tekintet nélkül emberhez méltó módon élhet.”
Szomolyán senkinek nincs csodatevő kabalája. Nem is tudnának vele mit kezdeni. Nem rajtuk múlik, hogy a „mindenkit megillető, emberhez méltó élet” álma valósággá legyen. Ehhez az elmúlt két évtized messze nem volt elég.