Rényi András: In hoc signo vinces

Cipész, maradj a kaptafánál! – mondja a népi mondás és ez a bölcsesség érvényes az olyan tessék-lássék publicistára is, amilyen magam is volnék – pontosabban, amilyenné a NER – és ezt kihasználva a Klubrádió rámenős szerkesztői – tettek engem az utóbbi években. Mint afféle civil, citoyen dohogó, sokak által lenézett public intellectual, ha valami felbosszant vagy elgondolkodtat, írogatok olykor-olykor közösségi oldalakra vagy ide, a Szabadság Klubba - mégis többnyire olyan közéleti témákról, amelyek így-úgy ráhúzhatók műhelyem valamelyik kaptafájára. A szakmámhoz legközelebb az ún. szimbolikus politika területe esik – gazdag és színes terep a közírónak, aki mindennapjait Orbán Viktor magyarországán kényszerül tengetni. (Hogy rögtön tárgyszerű legyek: a kisbetű használata a fenti mondatban nem helyesírási hiba, éppenséggel szimbolikus értéke van: nem a hazámat, hanem dologi jószágokat, a miniszterelnök birtokait és jobbágyait jelöli, ennélfogva köznév, kisbetű.)

Most megint belefutottam az orbáni-rogáni-habonyi szimbolikus politika egy frissen kinyílott pitypangjába – a politikusi gátlástalanság, hazudozás és idiotizmus olyan hibátlan és kerekded formában szökken szárba benne, hogy – az áldott emlékezetű Kerényi Imre buzdításának engedve – nem tehetek mást: „megírom.”

Történt, hogy a budai hegyvidék kedvelt kirándulóhelyén, a Nagy-Szénás tetején az idei nyár végén valaki(k) szétbarmoltak és elégettek egy fakeresztet. Nem hangzik túl jól, bár nem tudjuk, hogy ki és miért cselekedett így. Minthogy két évvel ezelőtt ötéves kislányom ovis csoportjával arrafele piknikeztünk, fotóm is van róla: alkalmilag összerótt, meglehetős ormótlan (túl zömök, aránytévesztett és nem is ép) tákolmány volt, amelyet, mint most megtudtam, valakik évekkel korábban, engedély nélkül és szakszerűtlenül állítottak fel a fennsíkon.

Engedélyre pedig azért lett volna szükség, mert a terület Natura 2000-es besorolású, tehát fokozott természetvédelmi felügyelet alatt áll - a törvény szerint itt semmilyen más célú építmény nem lett volna emelhető. Az lenne a logikus, hogy valamely illetékes hatóság vélte úgy, hogy a jogszerűtlen és ráadásul balesetveszélyes állapotot meg kell szüntetni, de a jelek szerint ilyen nem történt.

Nem tudom, hogy történt, de az én mondókám szempontjából ez nem is lényeges. A lényeges az, hogy a megsemmisítés nem egy illegális tereptárggyal, hanem a Kereszttel, a nagybetűvel írandó szimbólummal esett meg. Azaz a kereszténység maga vált a vandalizmus áldozatává. Nem is kellett sokáig várni nemzeti kormányunkra, amely azonnal ott terem, ahol üldözött keresztényeket kell védelmébe venni. Ezúttal Menczer Tamás külügyi államtitkár tűnt fel a miles christianus rettenthetetlen szerepében, hogy kérlelhetetlen harcot hirdessen „a másik oldalon” gyülekező „komoly erőkkel” szemben. Közösségi oldalán Menczer négyperces videóüzenetben tájékoztatta „az ország nyilvánosságát” a keresztényüldöző gaztettről: dacosan kiáll a Nagy-Szénás tetejére, háta mögött, ameddig a szem ellát, a magyar vidék gyönyörű lankái, fölötte az égbolt táguló végtelenje – a magányos harcos póza is azt szolgálja, hogy átérezzük hősi küzdelme távlatos dimenzióit, ahogy elszántan kiáll a kereszténység megvédése és a kereszt újrafelállítása mellett.

Mármost az egész ügy, különösképp, ha meggondoljuk, hogy Menczer a térség országgyűlési képviselője is, inkább tűnik nevetséges fontoskodásnak, egy ügybuzgó, stréber kormánytag magánszorgalmú erőlködésének, hogy vonalasságát, harcrakészségét, loyalitását demonstrálja közvetlen főnöke, a „keresztényüldözésen” rugózó propagandamasinéria irányítói és persze a nagyfőnök előtt. Az uralkodó politikai osztály tagjaitól megszoktuk már a megfelelési kényszer ilyen és ehhez hasonló – sokszor egyenesen komikus – túllihegéseit: ezért nem kellett volna cikket írnom.

De van itt valami súlyosabb, amit azért szóvá tennék. Az államtitkár, hogy hitelt adjon súlyos vádjainak, idéz két ellenzőt: egy állami hivatalnokot és egy civil egyesületi vezetőt. Azt a kis politikusi szemétkedést hagyjuk is, hogy a szakértők által felsorolt, a területen veszélyeztetett ritka növény és állatfajok különös nevein (a leánykökörcsinén, az árvalevelű lenén, a borzas vértőén és hasonlókon) ironizálva igyekszik nevetségessé tenni a környezetvédők ellenérveit. (Egy sportriporterből futsalbajtársi segítséggel államtitkárrá rakétázott politikusnak végülis nem kell arról tudnia, hogy mi fán terem a biodiverzitás.) No de miért kell neki magának nevesítenie is a Duna–Ipoly Nemzeti Park igazgatóját és a Nagykovácsi Természet- és Környezetvédő Egyesület elnökét?

Nem vitás: bosszúból. Mert hogy ők ketten – épp a fideszes kétharmad törvényére hivatkozva – bíróságon merészelték megtámadni azt a kormányhivatali határozatot, amely helyt adott Menczer pártja, a KDNP helyi szervezete keresztállítási kezdeményezésének. Ez tűrhetetlen! (Az államtitkár persze jóindulatúan elhallgatja, hogy a terv egy legalább három méter magas (!) óriáskereszttel pótolta volna az egykori kezdetleges fatákolmányt – egy ekkora monstrum rendes megalapozása teherautókkal, földmunkával, betonozással pedig tényleg súlyosan károsítaná az európai szinten is védett övezet kivételes élővilágát. Erről nem szól, inkább úgy beszél, mintha a szakértők kizárólag a kereszt felállításának megakadályozása érdekében fordultak volna a bírósághoz. „Itt nem környezetvédelemről van szó, itt valami egészen másról van szó: amiről itt szó van és amit [ők] csinálnak, az modernkori keresztényüldözés.”) Neveket azért mond tehát, hogy személyében semmisítse meg a két modernkori – értsd: az ártatlan környezetvédők hamis álcájába bújt – ősellenséget. Innen már csak egy lépés, hogy ők legyenek azok a vandálok is, akik meggyalázták Krisztus keresztjét (talán még szalonnát is sütöttek a parazsán.)

És figyelni érdemes a megsemmisítő videóvád időzítésére is. A bíróság még nem döntött a kritikus beadványról, de az államtitkár máris kiragadta az ügyet a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szövevényes hivatali keretei, illetve bizonytalan kimenetelű ügymenetei közül és rögtön tovább nem vitatható nemzeti identitás- és sorskérdéssé emelte. A kormányhivatal egyszer már kiadta a törvénysértő építési engedélyt – lesz-e mersze a bíróságnak ilyen horderejű ügyben szembe fordulni a kormányzati nyomással? És ha nem lesz, mi fog történni a két megnevezett szabotőrrel (majdnem azt írtam, „a nép ellenségeivel”)?! Nyilvánosan, név szerint felsorolt civilek megbélyegzése egy hivatalban lévő államtitkár szájából bizony súlyos fenyegetésként– akár illetékes hivataloknak szóló, intézkedést igénylő felszólításként is – hathat...

Azt hiszem, az orbáni „politikai kormányzás” – vagy ami ugyanaz: az egyre élesedő szimbolikus hadviselés – ezzel a nevetséges üggyel mégis szintet lépett: ha módszerei még nem is, paranoid logikája már elérte az eretneküldöző inkvizíció szintjét. Nagy előnye az efféle hadviselésnek, hogy nem igényel intellektusokat, műveléséhez nem szükségeltetik saját tudás, kritikai elmeél, érvelőkészség: egy államtitkár is megteszi, ha dörgedelmes szavak közepette magasra emeli a szent szimbólumot és közben elhiszi furfangos főnökei bátorító, szemcsippentő mosolyát: „Csináld  csak, Tamás, e jelben győzni fogsz!”