Rényi András: Címerállatok kertje – avagy az animált nemzeti büszkeségről

Ha egyszer majd megírja valaki az orbáni szimbolikus politika elbutulásának történetét a Szentkoronának a köztársaság parlamentjébe való – már botrányos, de politikailag még ügyesnek mondható – áthelyezésétől vagy Bereményi Géza Eperjes által már beárnyékolt, de még kvalitásos Hídemberétől a valamikor jobb napokat látott Melocco Miklós köztéri márványgiccsein, a Szabadság-téri Gábriel (egyszerre történelemhamisító és ízléstelen) transzszexuális fantasyján és a pákozdi Miskahuszár négy emeletnyi (csupán csak brutál-idióta) ólomkatonáján át Matolcsy totemállatáig, a rongy(ait le)rázó és Louis Vuittonba öltöző magyarság „pénzügyi tudatosságának” fényes jövőjét felcsillantó csodaszarvasig – szóval, ha egyszer megírja valaki a NER intellektuális leépülésének nyilvános történetét, választ kell majd adnia a kérdésre, hogy szükségszerűen kellett így történnie, netán lehetett volna másként is – körültekintőbben, ízlésesebben, tehetségesebben – csinálni. A folyamat az utóbbi néhány évben extrém módon felgyorsulni látszik – az arcátlanság, a nagyotmondás, az ízléstelenség és a szimpla ostobaság fokának exponenciális ütemben való növekedése mindenesetre valami belső, a NER természetéből és saját dinamikájából fakadó törvényszerűségre látszik utalni.

Az augusztusi budapesti atlétikai világbajnokság kabalafigurája, a most bemutatott ősmagyar rackajuh esete jól fejlett állatorvosi lóként szolgálhatna a probléma demonstrációjához. Azt a kérdést zárójelbe tehetjük, hogy kell-e egyáltalán ilyesmit terveztetni minden nagyobbacska sporteseményhez – fogadjuk el, hogy az esemény marketingje szempontjából, a merchandising eszközeként akár lehetne is értelme. De miért kell mindjárt a nemzeti identitás szimbólumává is avatni őt? A kérdés jogos lett volna már 2017-ben is, az emlékezetes Gyárfás-féle – tízszeres végösszegre rúgó – budapesti vizes vb szintén botrányosan idiotisztikus Bol-Dogja esetében is – és még jogosabb lesz egy majdani budapesti olimpia esetében: mert ne tévedjünk, a Puskás meg a többi stadion, a Duna Aréna, az óriási kézilabda-csarnok és most az új grandiózus atlétikai centrum azért sorjáznak ilyen szédületes tempóban, mert a nagy stratéga előre gondol és csak azért is olimpiát akar látni itt, ha nem most, hát 2036-ban legalább. (Már most volna egy nyerő ötletem arra a nemzet önazonosságát megtestesítő kabalababára.)

De ne szaladjunk ennyire előre. Az tény, hogy a rackajuhot, e nem épp kecses, inkább lompos, nyájban legelésző, bégetve kérődző haszonállatot egyetlen tulajdonsága teszi alkalmassá arra, hogy a gyorsaságról, erőről, rugalmasságról szóló nemzetközi versenysport-esemény szimbóluma legyen: hogy állítólag „ősi magyar fajta”. Az orbánosított közmédia arcaként megismert főszervezője szerint e futómezben és edzőcipőben vigyorgó birkában, aki két lábra állva büszkén ki is húzza magát, „benne van minden, amit üzenni szeretnénk: szerethető, egyedi és büszke a magyarságára.” Németh Balázs szelfizik is egyet bárgyú, de hetyke spanjával, aki annyira „büszke a magyarságára”, hogy páros ujjú patájából egyenest győzelmes V-jelet formáz, ekképp invitálván minden magyart „a hétköznapi hősök” közös akoljába: „Legyünk mindannyian Youhuuk!” Ez az üzenet.

 

Youhuu

 

Németh Balázs, a vb-t szervező Budapest 2023 Nonprofit Zrt. vezérigazgatója (b) és Schmidt Ádám sportért felelős államtitkár, a budapesti atlétikai világbajnokság kormánybiztosa a világbajnokság kabalafigurájának bemutatásán a Nemzeti Atlétikai Központban száz nappal a verseny rajtja előtt, 2023. május 11-én. MTI/Koszticsák Szilárd

Fotó: Koszticsák Szilárd

 

Nem akármilyen kortársi bravúr: Bródy János szürreális Birkaországát („...Birkaország újra szép/Birkaország újra nagy... hát büszke légy, ha birka vagy!”), a NER költői metaforáját sikerül minden áttétel nélkül visszafordítani a NER rögvalóságába. A posztmodern kélgyó enfarkába harap, csettinthetnénk körúton belüli iróniával, ha Németh Balázs észrevenné, hogy mit művel – de láthatólag nem veszi észre.

Ám a hülyeségnek itt nincs vége, sőt. Mellékelnek hozzá egy imázsfilmnek becézett mesedia-sort is: játékos kedvű Youhuunk meséli el benne történetét. Krisztus után 907-ben Verecke híres útján (nem viccelek, kiírják!) érkezik a Kárpát-medencébe (!), megtanul sakkozni (?), de ellustul (?). 1890-re viszont (nem viccelek, kiírják!) elromlik körülötte a levegő, mocskos lesz a víz és lepukkant gyárépületek tünedeznek fel a háttérben – és oda a játékkedv is. De láss csodát: „egyszer csak valami megváltozott, napról napra figyeltem, mi zajlik körülöttem, mi épül?” Lám, egy atlétikai stadion nőtt ki a földből, ami hirtelen a régi szép időkre emlékezteti: „friss levegő, zöld fű, vidám emberek!” Gügyögő hősünk kedvet kap a vébén való részvételre, valahogy jegye is lesz, és vége a tunyaságnak is: egy atlétikus huszárvágással, rúdugró bravúrral röppen ugyanis helyére a zsúfolt nézőtér kakasülőjén – és birka fejével onnan csodálkozik rá: jé, hát itt versenyeznek?! és a leggyorsabb nyer?! Az egyperces slusszpoénja a kitörő bégetés: hogy a népek egyetemes-közös gólöröme az ősmagyar szó delíriumában egyesül. A juhé! a jövő Örömódája. És mindez suta-idétlen mondatokban, egy ripacs színész fejhangján, dilettáns, elrajzolt állóképeken – 2023 Magyarországán, nem mellesleg Dargay Attila, Nepp József és Rófusz Ferenc hazájában. Mindössze két évvel a NER-től igazán nem idegen Jankovics Marcell távozása után – na, erre is céloztam a téboly szédítő ütemű gyorsulását emlegetve.

*

A minap valaki a Facebookon belinkelt egy január eleji kulturális „vitaműsort” a Németh Balázs által sajnálatosan odahagyott közmédiából, amelynek témáját az egykori Postapalota juhúúi magasságokba felszökellő Csodaszarvasa szolgáltatta. Ötven percen át a köztéri szobrot illető kritikus hangok alacsony színvonaláról és tartalmatlanságáról panaszolkodik egymásnak a folyamatosan pályázat nélkül, sokszázmilliós megrendelésekkel kitömött kurzusszobrász, a nyomában lihegő építész, egy nemzeti identitás-építő kultúrcsinovnyik, no meg a rendszerkonform filozófus-esztéta.

Utóbbinak is nagyon tetszik a szobor, amely – mint kifejti – a magyarság pompás szimbóluma leend, lévén a csodaszarvas egyszerre ősi pogány és keresztény-nemzeti motívum. Ráadásul Hunor és Magor felől nézve ünő, Szent Imre és László felől bika: és, mint nemváltó műtét előtt tipródó egyszeri óvodásra, mindkettő igaz is rá. In hoc signo vinces, ideális nemzeti jelkép, mert mindent és mindennek az ellenkezőjét is egyesíti a NER-eszme győzelmes jegyében. A valaha kritikus értelmiségiként indult filozófus is érti immár az idők szavát.

Merjünk juhúk lenni.