Házassági politika − Herskovits E. jegyzete
Nevetségessé teszi a saját és sajnos más áldozatok ügyét ő maga, amikor egy nagyon súlyos állításokat tartalmazó hangfelvétel kiszivárgása után a képünkbe mondja, hogy csak azért hangoztak el ezek az állítások, mert bántalmazó kapcsolatban élt.
Jönnek a hírek – Szénási Sándor jegyzete
A rezsim agymosása és a független sajtó manipulációja is működik azért, de működik az ellenzék ellenszenve is az iránt az új szereplő iránt, aki egy perc alatt kétszer annyi embert vitt ki a placcra, mint az egész oppozíció éveket alatt, és még nem felejtett el a hétköznapok nyelvén beszélni úgy, mint ők. És ott vannak még azok, akik már mindenkitől távolságot tartanak, és megpróbálják józanul nézni a Magyar-jelenséget. Túl gyors, túl sokat ígér, és túl gyorsan kifáradhat, ezt gondolják.
Magyar, Varga, Polt, Rogán − Kárpáti Iván jegyzete
Egy valódi, letagadhatatlan családi dráma bontakozik ki Magyar Péter hangfelvételén és főleg annak hátterében, tehát Rogán mindent elkövet azért, hogy csak ezt lássa a közönség, ne pedig a pillanatot, amikor belenyúlnak az aktákba.
Langyos a sör, de nekünk így is jó – Dési János jegyzete
Jön az elvtársi tulajdonos. Vacakabb szolgáltatás, magasabb árak, több rohadt paradicsom és büdös tojás, kisebb választék, rosszabbul fizetett, undok eladók, korábbi zárás. De sebaj, mert ha mindenhol kifolyik a tej a zacskóból és száraz a kifli, akkor nem fogsz válogatni, és a minden ízében hazait választod. Mert eszi, nem eszi, nincs más.
Hajtány – Józsa Márta jegyzete
Az erdélyi magyar iskolák közül sokba megérkezett az ukáz, hogy kötelező elmenni – persze saját költségre – megnézni a Petőfi-filmet.
Szőröstől, bőröstől – Rózsa Péter jegyzete
Szájkarate, de a magyar miniszter fenyeget is: meg fogják fizettetni a Sparral a dolgot, egészen pontosan ezt mondta: "ne tűrjük tovább a hazudozást, alaptalan állításokat tőlük, s inkább vegyük meg őket szőröstül-bőröstül”. Ha tehát visszapofázol, és a magyar kormánynak nem tetsző dolgokat mondasz, akkor úgy felvásárolnunk, hogy az osztrák anyád sem ismer majd rád.
Pofon és politika – Selmeci János jegyzete
Nem zárhatjuk ki, hogy a választók júniusban átírják a következő két év eddig kiszámíthatónak tűnő forgatókönyvét.
Privát, katt – Szénási Sándor jegyzete
Sem a rendőrségnek nem volt joga kiadni a jelentést, sem az újságírónak egy percet is foglalkoznia vele, és persze a híroldalnak sem volt joga a jelentést idéző cikket közzétenni.
Rényi András: Címerállatok kertje – avagy az animált nemzeti büszkeségről
15/05/2023 14:19
| Szerző: Rényi András
Az augusztusi budapesti atlétikai világbajnokság kabalafigurája, a most bemutatott ősmagyar rackajuh esete jól fejlett állatorvosi lóként szolgálhatna a probléma demonstrációjához. Azt a kérdést zárójelbe tehetjük, hogy kell-e egyáltalán ilyesmit terveztetni minden nagyobbacska sporteseményhez – fogadjuk el, hogy az esemény marketingje szempontjából, a merchandising eszközeként akár lehetne is értelme. De miért kell mindjárt a nemzeti identitás szimbólumává is avatni őt?
Ha egyszer majd megírja valaki az orbáni szimbolikus politika elbutulásának történetét a Szentkoronának a köztársaság parlamentjébe való – már botrányos, de politikailag még ügyesnek mondható – áthelyezésétől vagy Bereményi Géza Eperjes által már beárnyékolt, de még kvalitásos Hídemberétől a valamikor jobb napokat látott Melocco Miklós köztéri márványgiccsein, a Szabadság-téri Gábriel (egyszerre történelemhamisító és ízléstelen) transzszexuális fantasyján és a pákozdi Miskahuszár négy emeletnyi (csupán csak brutál-idióta) ólomkatonáján át Matolcsy totemállatáig, a rongy(ait le)rázó és Louis Vuittonba öltöző magyarság „pénzügyi tudatosságának” fényes jövőjét felcsillantó csodaszarvasig – szóval, ha egyszer megírja valaki a NER intellektuális leépülésének nyilvános történetét, választ kell majd adnia a kérdésre, hogy szükségszerűen kellett így történnie, netán lehetett volna másként is – körültekintőbben, ízlésesebben, tehetségesebben – csinálni. A folyamat az utóbbi néhány évben extrém módon felgyorsulni látszik – az arcátlanság, a nagyotmondás, az ízléstelenség és a szimpla ostobaság fokának exponenciális ütemben való növekedése mindenesetre valami belső, a NER természetéből és saját dinamikájából fakadó törvényszerűségre látszik utalni.
Az augusztusi budapesti atlétikai világbajnokság kabalafigurája, a most bemutatott ősmagyar rackajuh esete jól fejlett állatorvosi lóként szolgálhatna a probléma demonstrációjához. Azt a kérdést zárójelbe tehetjük, hogy kell-e egyáltalán ilyesmit terveztetni minden nagyobbacska sporteseményhez – fogadjuk el, hogy az esemény marketingje szempontjából, a merchandising eszközeként akár lehetne is értelme. De miért kell mindjárt a nemzeti identitás szimbólumává is avatni őt? A kérdés jogos lett volna már 2017-ben is, az emlékezetes Gyárfás-féle – tízszeres végösszegre rúgó – budapesti vizes vb szintén botrányosan idiotisztikus Bol-Dogja esetében is – és még jogosabb lesz egy majdani budapesti olimpia esetében: mert ne tévedjünk, a Puskás meg a többi stadion, a Duna Aréna, az óriási kézilabda-csarnok és most az új grandiózus atlétikai centrum azért sorjáznak ilyen szédületes tempóban, mert a nagy stratéga előre gondol és csak azért is olimpiát akar látni itt, ha nem most, hát 2036-ban legalább. (Már most volna egy nyerő ötletem arra a nemzet önazonosságát megtestesítő kabalababára.)
De ne szaladjunk ennyire előre. Az tény, hogy a rackajuhot, e nem épp kecses, inkább lompos, nyájban legelésző, bégetve kérődző haszonállatot egyetlen tulajdonsága teszi alkalmassá arra, hogy a gyorsaságról, erőről, rugalmasságról szóló nemzetközi versenysport-esemény szimbóluma legyen: hogy állítólag „ősi magyar fajta”. Az orbánosított közmédia arcaként megismert főszervezője szerint e futómezben és edzőcipőben vigyorgó birkában, aki két lábra állva büszkén ki is húzza magát, „benne van minden, amit üzenni szeretnénk: szerethető, egyedi és büszke a magyarságára.” Németh Balázs szelfizik is egyet bárgyú, de hetyke spanjával, aki annyira „büszke a magyarságára”, hogy páros ujjú patájából egyenest győzelmes V-jelet formáz, ekképp invitálván minden magyart „a hétköznapi hősök” közös akoljába: „Legyünk mindannyian Youhuuk!” Ez az üzenet.
Nem akármilyen kortársi bravúr: Bródy János szürreális Birkaországát („...Birkaország újra szép/Birkaország újra nagy... hát büszke légy, ha birka vagy!”), a NER költői metaforáját sikerül minden áttétel nélkül visszafordítani a NER rögvalóságába. A posztmodern kélgyó enfarkába harap, csettinthetnénk körúton belüli iróniával, ha Németh Balázs észrevenné, hogy mit művel – de láthatólag nem veszi észre.
Ám a hülyeségnek itt nincs vége, sőt. Mellékelnek hozzá egy imázsfilmnek becézett mesedia-sort is: játékos kedvű Youhuunk meséli el benne történetét. Krisztus után 907-ben Verecke híres útján (nem viccelek, kiírják!) érkezik a Kárpát-medencébe (!), megtanul sakkozni (?), de ellustul (?). 1890-re viszont (nem viccelek, kiírják!) elromlik körülötte a levegő, mocskos lesz a víz és lepukkant gyárépületek tünedeznek fel a háttérben – és oda a játékkedv is. De láss csodát: „egyszer csak valami megváltozott, napról napra figyeltem, mi zajlik körülöttem, mi épül?” Lám, egy atlétikai stadion nőtt ki a földből, ami hirtelen a régi szép időkre emlékezteti: „friss levegő, zöld fű, vidám emberek!” Gügyögő hősünk kedvet kap a vébén való részvételre, valahogy jegye is lesz, és vége a tunyaságnak is: egy atlétikus huszárvágással, rúdugró bravúrral röppen ugyanis helyére a zsúfolt nézőtér kakasülőjén – és birka fejével onnan csodálkozik rá: jé, hát itt versenyeznek?! és a leggyorsabb nyer?! Az egyperces slusszpoénja a kitörő bégetés: hogy a népek egyetemes-közös gólöröme az ősmagyar szó delíriumában egyesül. A juhé! a jövő Örömódája. És mindez suta-idétlen mondatokban, egy ripacs színész fejhangján, dilettáns, elrajzolt állóképeken – 2023 Magyarországán, nem mellesleg Dargay Attila, Nepp József és Rófusz Ferenc hazájában. Mindössze két évvel a NER-től igazán nem idegen Jankovics Marcell távozása után – na, erre is céloztam a téboly szédítő ütemű gyorsulását emlegetve.
*
A minap valaki a Facebookon belinkelt egy január eleji kulturális „vitaműsort” a Németh Balázs által sajnálatosan odahagyott közmédiából, amelynek témáját az egykori Postapalota juhúúi magasságokba felszökellő Csodaszarvasa szolgáltatta. Ötven percen át a köztéri szobrot illető kritikus hangok alacsony színvonaláról és tartalmatlanságáról panaszolkodik egymásnak a folyamatosan pályázat nélkül, sokszázmilliós megrendelésekkel kitömött kurzusszobrász, a nyomában lihegő építész, egy nemzeti identitás-építő kultúrcsinovnyik, no meg a rendszerkonform filozófus-esztéta.
Utóbbinak is nagyon tetszik a szobor, amely – mint kifejti – a magyarság pompás szimbóluma leend, lévén a csodaszarvas egyszerre ősi pogány és keresztény-nemzeti motívum. Ráadásul Hunor és Magor felől nézve ünő, Szent Imre és László felől bika: és, mint nemváltó műtét előtt tipródó egyszeri óvodásra, mindkettő igaz is rá. In hoc signo vinces, ideális nemzeti jelkép, mert mindent és mindennek az ellenkezőjét is egyesíti a NER-eszme győzelmes jegyében. A valaha kritikus értelmiségiként indult filozófus is érti immár az idők szavát.
Merjünk juhúk lenni.