Gábor György: Puszták népe

„A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogy a tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e nép vérébe itatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált… engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki… megérzi ura gondolatát, s már teljesíti is… dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből… a cuius regio, eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változó belátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azon nyomban magukévá ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről, rögtön igazat adtak neki, s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve és énekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz… kegyetlen, bosszúszomjas, és bosszúállásában nem ismer se Istent, se határt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont tanulékonysága mellett bizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem feledte, s azóta is jól meggondolta, hogy mikor »ártsa magát az urak dolgába«, ahogy a politikát nevezi.”

Illyésnek a Puszták népe című munkájában olvashatók a fenti sorok.

Ma pedig az olvasható, hogy a magyarok nem az Orbán-kormány velejéig tönkrevert gazdaságpolitikájában, nem a forint példátlan romlásában, gyengeségében látják az Európában is egyedülálló mértékű élelmiszerinfláció okát, hanem Brüsszelben, a brüsszeli szankciókban. Az agymosás hatott – írják itt meg ott, s valóban: a hazai kormányzás lényegét ma legfőképp az agyak átmosása dominálja.

Mit is mondott Orbán Balázs nem is oly régen? Azt, hogy „aki uralja a médiát, uralja az országot.” Nem tette hozzá, ám számukra evidencia: média alatt természetesen nem a sajtó tradicionális intézményét értik, hanem az agyak propagandisztikus megdolgozásának régről bevált módszerét, diktatúráktól örökölt receptjét. Ők nem sajtót pénzelnek, hanem pártállami propagandistákat, busásan megfizetett szócsöveket.

Ugyanis mindannyian a puszták népében gondolkodnak, s ehhez igazítanak mindent: azt, amit a propaganda szerepéről gondolnak; azt, amit az oktatás elsőrendű politikai-indoktrinációs szerepéről  vallanak; mindazt, amit az egyetemekről, s azok funkcióiról képzelnek, ahogy azt a miniszterelnök megmondta: az egyetemeket közvetlenül a kormány alá rendelve; azt, amit a nyelvoktatásról, a nyelvtudásról, azaz annak feleslegességéről hirdetnek, s ahogy atyáskodva megkímélni igyekeznek a puszták népének gyermekeit attól, hogy képesek legyenek idegen nyelven olvasni, tájékozódni, megismerni a Hegyeshalom utáni világot: megkockáztatom, leginkább ők maguk örülnek annak, hogy az Erasmus-program jéghegynek ütközött: nincs külföldre menetel, a haldokló Nyugat mételye megszűnik, nemzetközi szakmai kapcsolatok, barátságok nem szövődnek.

 

"Akié a föld, azé a vallás": az augsburgi konferencián a német tartományok képviselői megvitatják a vallásbéke lehetőségeit, 1555-ben.

 

Majd ők mondják meg, mi az, amit megírhat az általuk kézből etetett hazai propagandagépezet; majd ők mondják meg, mit tanulhatnak és hogyan a puszták népének gyermekei a közoktatásban, majd ők mondják meg, mi a dolga és kötelessége az egyetemeknek, s majd ők mondják meg, kinek áll jogában a nyelvtanulás (kizárólag a legmegbízhatóbbaknak), s kiknek a gyermekeit kell minél inkább távoltartani a nyelvismeretektől.

Nekik a puszták népére van szükségük. Azokra, akik most is, mint egykoron, „amint hírt kaptak uruk kitéréséről, rögtön igazat adtak neki, s önszántukból… vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz”, most is alig pár pillanat után lettek uruk meggyőződésének változását követve, eltökélt „ruszkigyűlölőkből” oroszimádókká és Putyin-rajongókká, s félájult nyugatimádókból Brüsszel- és USA-megvetőkké. Cuius regio, eius religio.

A minap mutatták be Antonio Spadaro jezsuita atyának, a „La Civiltà Cattolica” c. lap (a Vatikán félhivatalos lapja) főszerkesztőjének Ferenc pápa külpolitikájáról írt könyvét (L’atlante di Francesco). A bemutatón beszélt Pietro Parolin bíboros, szentszéki államtitkár és Giorgia Meloni, Olaszország miniszterelnöke.

Meloni az orosz-ukrán háborúról szólva előbb leszögezte, hogy igazat ad Parolin bíborosnak, aki szerint „a népeknek joguk van megvédeni magukat, ha megtámadják őket.” Spadaróval is egyetértett, hogy nem szabad összekeverni a győzelmet a békével, de – tette hozzá – az invázió sem keverhető össze a békével. Adott egy megtámadott és egy agresszor. Ha nem védenénk meg a megtámadottat – folytatta –, akkor nem lenne béke, ám a háborús veszély megnövekedne. Meloni szerint jogilag támogatni kell azokat, akik védekeznek, hogy ne érvényesülhessen az elv, amely szerint az erősebb joga többet ér, mint a törvény ereje. Meg kell akadályozni, hogy az erősebb az erejével érvényesíthesse akaratát.

És Meloni, akit Orbán nemrég még szövetségesének remélt, azt mondta, hogy azért lehet a legjobb tárgyaló fél a Szentszék, mert a nemzetállamokat mozgató nemzeti érdekek fölé képes emelkedni, s mivel a nemzeti érdekek mögött mindig valamilyen háttérérdek áll, a nemzeti érdekek fölötti Szentszéknek valódi érdeke lehet a konfliktus igazságos megoldása.

Meloni hozzászólásából világossá vált, hogy ő ebben a konfliktusban nem Orbán szövetségese: ő nem a puszták népének leánya. Vagyis amikor Orbán arról beszél, hogy kizárólag Magyarország és a Vatikán békepárti, az egyszerűen manipulatív hazugság. Tény: Magyarország kormánya még csak nem is a nemzet, sokkal inkább az Orbán-kormány, esetleg Orbán személyes érdekeit képviseli, szemforgató módon, a Szentszék azonban – Meloni meglátása szerint – a nemzeti és egyéb partikuláris érdekeken képes felülemelkedni.

Vagyis Orbánnak nem partnere Meloni, nem partnere a Vatikán, egyedül az agyonmanipulált puszták népére számíthat.

Úgy tűnik, teljes joggal. Mert itt tényleg cuius regio, eius religio.