Gábor György: Miért ne lehetnék egy kicsit hazaáruló is?

A bibliai Eszter könyvében van egy rész, ami elmondja, hogy a király ki akarta tüntetni legfőbb miniszterének, a politikai hatalom csúcsán lévő Hámánnak a gyűlölt ellenségét, a tisztességes és becsületes Mordekhájt. Hámán végig azt hitte, hogy a kitüntetés neki jár, ezért azt tanácsolta a királynak, hogy a kitüntetettet öltöztessék föl királyi módon, tegyék fejére a koronát, ültessék lóhátra, s egy ember vezesse végig a lovat a városon, azt hirdetve, hogy ez történik azzal, akit a király kitüntet. Hámán tévedett: ugyanis Mordekháj ülhetett a lovon, s Hámánnak jutott a megalázó feladat, hogy végigvezesse a király által kitüntetett ellenségét a városon.

A szerep megfordult, a kitüntetés – ritka pillanat – méltó helyre került.

Ma ez már másképp van. Most, hogy a hatalom megint kiosztogatta a kegyeit állami kitüntetésekben kifejezésre juttatott díj- és pénzeső formájában, a nemzet gigászaival súlyosan kezet rázva, ezzel a megszokott gesztussal leginkább a télikabát alatt rejtőzködő reprezentatív önmagát tárva fel, beindulnak a minősítések: hogyan kaphatta ez meg? Hogyan nem kaphatta az meg? Miért és miért nem?

Nagy nemzeti társasjáték.

Holott pont maguk a díjazott fők a legkevésbé érdekesek ebben az esztrádműsorban: a díj tehetségüktől vagy tehetségtelenségüktől független, nem ettől lesz az illető jó költő vagy rossz, jó történész vagy rossz, jó főrabbi vagy rossz és így tovább.

Az államikitüntetések semmi másról, csak az épp regnáló hatalomról szólnak: a hatalom ízléséről vagy ízléstelenségéről, a hatalom politikai szándékairól, minden oldalnak szánt üzeneteiről, kegyről és kegyvesztésről, jutalomról és büntetésről, a kanonizálás amúgy teljesen hiábavaló, hiú szándékáról, kizárólag a pillanatról és semmiképpen sem az időtállóságról.

A döntés lehet helyes vagy téves, jó vagy rossz, bátor vagy gyáva, mindenképpen a hatalom joviális mosolyát, leereszkedő vállveregetését, avagy reprezentatív elutasítását, ignoranciáját fejezi ki, amihez köze legkevésbé a boldog elismertnek van.

Az állami kitüntetés nem arról hivatott dönteni, ki zongorázik jól, ki fest jól, ki táncol jól, ki tervez és ki gyógyít jól, ki énekel jól és ki lelkipásztorkodik jól, hanem egészen másról. A díjazott legfeljebb annyiban érdekes, hogy a díszes plecsnit elfogadja, vagy nem fogadja el. Ez persze manapság nagy kihívás, nemet mondani pénzre, paripára, fegyverre, s megfosztani a hatalmasokat a fotóban végződő kézfogás kéjes örömétől.

Mindenesetre az ünnepre való tekintettel emlékeztetnék egy XIX. századi költőre, bizonyos Arany Jánosra, aki visszautasította a Szent István rendet (Kiczenkó Judit irodalomtörténész az esetet alapos tanulmányban dolgozta fel.) Egyrészt azért nem akarta elfogadni Arany a kitüntetést, mert a szabadságharc leverésében és az azt követő bosszúhadjáratban vitézkedők sorából többen is megkapták, így például Windisch-Grätz, Fjodor Rüdiger, Haynau, Radetzky, Felix Schwarzenberg, akikkel semmi szín alatt nem volt hajlandó közösködni. Másrészt azért, s ez volt a legfőbb oka, mert pontosan tudta, s ezt több levelében is megfogalmazta, hogy a kitüntetés a hatalom önmagát legitimáló politikájának a része, márpedig „e fejedelmi legfelső kegyre”, a „legmagasb kegy általi kitüntetésre” nem tartott igényt. Arany tisztában volt a politikai szándékkal, azzal, hogy az ő nevét legitimációs céllal kívánja felhasználni a zsarnoki hatalom. Arany rendíthetetlenül autonóm személyiség volt, a belső szabadságot mindennél többre tartva, így a tisztességtelen kompromisszumokra képtelennek bizonyult. Nem zavarta, hogy akadtak, akik ezért ármányos, veszedelmes embernek tartották, gőgösnek, irigynek és embergyűlölőnek, a tőle megszokott finom iróniával maga tette föl a kérdést: ezután „miért ne lehetnék egy kicsit hazaáruló is?”  

Arany tisztában volt azzal, hogy „nem a vétség, hanem a vétség látszata, vagy puszta föltevése” elég ahhoz, hogy porba rántsák az embert, de elveit, autonómiáját és személyiségi jogait semmi szín alatt nem adta fel. A Szent István-rendet végül erőnek erejével, tisztességtelen zsarolást követően megkapta ugyan, s ez életre szóló, súlyos traumát okozott neki, de a kitüntetést nem volt hajlandó megköszönni, helyette az alábbiakat írta: „hálálkodni audientiára nem megyek, mint az etiquette követeli ily esetben, sem a keresztet (a kitüntetést) soha fel nem teszem”.

Amúgy, hogy Aranynak mennyire nem jelentett semmit a legmagasabb helyről származó kitüntetés, azt híven bizonyítja az alábbi költemény, amelyben ekképp mutat fityiszt a történtekre: „Hasfájásban szenvedek; / Érdemrendet küldenek; / Hej, ha egy jót szarhatnám / Száz ily rendért nem adnám.”

Szóval megismétlem: az állami kitüntetések legkevésbé a kitüntetettről, annak tehetségéről vagy tehetségtelenségéről, valóságos érdemeiről vagy csupán hatalmilag kreált kvázi-értékeiről szól. A kitüntetés leginkább a hatalom önmaga felé tartott tükre, amelyben nem a díjazottat, hanem a hatalmat magát ismerhetjük fel.

Önkény idején a legteljesebb egyértelműségében.

De hogy teljes legyen a történelmi paradigma, idézzük fel azt, amikor egy főrend arról értesülvén, hogy Arany Jánost felterjesztették a Szent István-rendre, azonnal tiltakozott Andrássy Gyula miniszterelnöknél, mondván, hogy az csak magas rangúaknak jár. Mire Andrássy egy kérdéssel válaszolt: Meg tudná mondani Excellenciád, ki volt Raffaello korában a külügyminiszter?

Andrássy Gyula kérdését kissé módosítva néhány év múlva mi is föltehetjük majd: meg tudná valaki mondani, ki volt néhány évvel ezelőtt az államilag kitüntetett költő?

Speciel én már most sem tudom megmondani.