Gábor György: Vérünkben hordozott énünk

Aki parányit is komolyan veszi a saját hivatását, s megvan benne az elengedhetetlen szakmai alázat – amely híján professzionizmusról szót sem érdemes ejteni – kerüljön is bármilyen pozícióba élete során, hivatásának írott és íratlan törvényeit, s a hivatásából fakadó etikai követelményeket minden körülmények között szem előtt tartja. Ez – normális esetben – reflexszé vált tanult magatartás. Ezeket az előírásokat, parancsolatokat nem lehet leváltani, nem lehet azokat felrúgni, s tőlük homlokegyenest eltérő módon viselkedni, hiszen a hivatás választott identitásunk része, én-azonosságunk, értékrendünk, magatartásunk, viselkedésünk legalapvetőbb formálója és meghatározója. Ez adja annak garanciáját, hogy a pártelköteleződés vagy az ideológiai szimpátia soha ne írhassa felül egy orvosnál az esküjében foglaltakat, s ne történhessék meg, hogy egy vele ellentétes politikai preferenciával rendelkező beteget félrekezeljen; hogy egy bíró a saját szakmájának elvárásait politikai megfontolások tárgyává tegye; hogy egy tűzoltó csak a hozzá közelálló világnézetű ember házát kezdje oltani; hogy a rendőr kizárólag a neki szimpatikus személy védelmét lássa el, s egy újságíró (hangsúlyozom: újságíró és nem a Párt nagygyűléseit látogató, s további eligazításra váró ócska propagandista), szóval egy újságíró ne a tények feltárására törekedjék, stb.

Az irgalmas szamaritánus esetének (talán a keresztény kormány számára is tudott történet) ismert az az értelmezése, hogy az adott korban egymással konfrontálódó zsidók és szamaritánusok helyzetén az irgalmas szamaritánus épp azért képes felülemelkedni, mert orvos, az igazi orvos „prototípusa”, aki sosem azt mérlegeli, hogy kinek jár és kinek nem a gyógyítás, hanem kizárólag az van a fejében, hogy a betegről, bárki legyen is az, gondoskodni kell.

A szakmai alázat és elkötelezettség számomra az utolsó remény (tudom, naiv remény, de akkor is), hogy egy velejéig romlott és ízekre szabdalt társadalomban az együttélés legelemibb normái (egészségügy, igazságügy, rendvédelem stb.) háborítatlanok lesznek, s komolyan vett hivatásunknak köszönhetően személyiségünk, autonómiánk és öntudatunk sértetlen és bevehetetlen erőd marad.

Ha valaki eljut odáig, hogy mindezt valamiért (bármiért) feladja, az nem csak hivatását megbecstelenítő, saját személyiségét felfüggesztő, önmagát szemen köpő alak, hanem hivatásának rongy árulója is, minthogy éppen hivatása fenntartásának látszata mögé bújva a legnagyobb gazemberségeket követi el, lejáratva az adott szakma tisztességes sokaságát. Márpedig akadnak hivatások (lásd pl. a fentieket), amelyek esetében a velük szemben támasztott legkisebb gyanú vagy bizalmatlanság a társadalom egészét alapjaiban rendítheti meg, a közösség tagjait elbizonytalanítva, amelynek következményei – történelmi példák sokasága mutatja ezt – beláthatatlanok, minthogy az egyes ember jövője épp úgy tervezhetetlenné válik, ahogy a társadalom egészéé.

Miért mondom mindezt? Itt van ez a dr. Takács Péter nevű néhai orvos, manapság politikai közszereplő, egészségügyi államtitkár. Már korábban írtam róla: bement egy politikai tévéműsorba, ahol orvoshoz, a saját hivatásához méltatlan módon, ám az övéinek már puszta küllemével is feltétlenül megfelelni szándékozva, egy magára öltött póló feliratával hirdette, hogy ő nem liberális ember, neki semmi köze sincs ehhez az emberfajtához, hiszen azok tudjuk kifélék, mifélék, ő viszont normális apukaként a nevelés során arra törekszik, hogy a gyerekéből ne legyen liberális szörnyeteg.

Persze dr. Takács úgy neveli a saját gyerekét, ahogy azt jónak látja. Ám orvosként (mert hiszen mégiscsak az lenne, ha egyáltalán valaha is az volt), pártpolitikailag elsötétített fejével már észre sem veszi, hogy ez az, amit egészen biztosan nem tehet meg: kecses teste nem változhat át hirdetőoszloppá, ahol fennen hirdetheti, hogy miként vélekedik az emberek egyik vagy másik csoportjáról. Mert ő azért mégiscsak orvos, vagy mi a fene, s ha volna benne egy hangyafasznyi szakmai alázat és öntudat, továbbá értené és felfogná hivatásának ősi előírásait és elvárásait, ilyet nem tenne, mert nem tehetne. Egészségpolitikusként az volna a dolga, hogy tegyen meg mindent egy jobb, korszerűbb, embercentrikusabb, működőképesebb egészségügyért a mai méltatlan, alkalmatlan, orvosokat, ápolókat, egészségügyi dolgozókat és beteget egyként semmibe vevő, őket úton-útfélen megalázó rendszerrel szemben.

Mert jó ideje ennek van szezonja.

És most olvasom, hogy ez a dr. Takács valami olyasfélét talált nyilatkozni, hogy a magyar baloldal vérében hordozza a feljelentéskultúrát.

Nyilván ennek vaskos aktákban megőrzött és mára feltárt történelmi dokumentumait, komparatisztikai vizsgálat során összevetve a jobboldal vérében hordott feljelentéskultúrát feltáró dokumentumokkal, Takács doktor mielőbb az érdeklődő nagyközönség elé tárja, nehogy az a vád érje, hogy komolytalan alak, hülyeségeket beszél a levegőbe, nyilván orvosként ugyanígy egy gyomorrontásos vagy torokgyulladásos beteg esetében is.

Ámde: mi az, hogy a „vérében” van? Saját hivatásából fakadóan nyilván ezt hematológiai értelemben gondolta, a rendelkezésre álló vérkép alapján. Vagy más „szakirodalmat” használna fel üres óráiban Takács doktor, amely munkák kevésbé a vérképző- és nyirokszervek betegségeivel foglalkoznak, sokkal inkább olyan megfigyelésekkel, amelyek hosszú ideje rendre elmondják, hogy ennek a „fajnak” (ugyebár), meg annak a „fajnak” (ugyebár) mi minden van a vérében, mi mindent hordoznak abban, ezek ezt, azok azt, amazok meg amazt. A baloldaliak például feljelentéskultúrát.

 

Takács Péter Jeszynél

 

Takács Péter, a Belügyminisztérium egészségügyi államtitkára Jeszenszky Zsolt műsorában

Facebook

 

Nem vagyok orvos, ezért nem hematológiai értelemben mondom: gyanúm szerint Takács doktor vérében egyszerre csörgedezik az ostobaság, az alkalmatlanság, a felkészületlenség és nem mellékesen hivatása szellemiségének semmibevétele.

Orvos már sosem, komoly karriert befutó fideszes politikus viszont annál inkább lehet még belőle.