
Arató András: Ki a diplomata?
Hazánkban az életszínvonal tovább emelkedik. Elkészült a tihanyi mintagazdaság, ahol jól látható, hova jutott a munkásosztállyal szövetséges parasztság. További fejlesztésre persze lenne mód, ugyanis egyelőre a Nemzet Jachtja nem tud közvetlenül a téesz-épület mellett kikötni. És az imperialisták sem alszanak, megtagadták a vízumot jeles hazánkfiától, aki fontos küldetésben vállalhatna részt, ha eljutna a tetthelyre. Elmondaná az Appalache- és a Sziklás-hegység között lakóknak, amit a műveltebbje magától a miniszterelnöktől már jó ideje tud: a világot Donald Trump hivatott megmenteni.

Csillag István: A korbácsfonó
A tengerkorbácsolás meg folytatódhat tovább, hiszen a jó nép – ha már nem fussa kenyérre – kajolja a demagógiát, a koncra váró oligarchák meg előre örülnek, ha néhány multi ennyi szakszerűtlenség után bedobná a törölközőt és ők – a főnök jóváhagyásával – megvásárolhatnák (szarért-húgyért) üzleteiket.

Arató A.: Novák Katalin felnőtt a feladathoz
Gondolatainak szárnyalása megközelíti, talán meghaladja a Nemzet Fürkészéét is, máshoz meg nem hasonlítjuk, mert el akarjuk kerülni a szentség- és felségsértés gyarló bűnét. Államfőnőnk nem elégedett meg azzal, hogy egy pontot kanyarítson a 12 már meglévő elé (amelyikben sajtószabadságról, Unióról és egyéb zavaros és liberális eltévelyedések delirálnak), hanem megalkotott egy komplett, vadonatúj tucatos művet, a magyar családok 12 pontját.

Gábor György: Újév előtt, elmúlt éveink után
E sorok írója nem mondana igazat, ha reménytelinek próbálná láttatná a helyzetet, de tisztességtelen volna, ha a fentiek ellenére nem kívánna mindenkinek, akit csak megillet, mézédes újévet! Sáná tová umetuká!

Arató A.: Életeteket, véreteket, adótokat
Reptér nélkül nincs teljes élet! A mostani kiszolgáltatott helyzetet meg kell változtatni, hiszen ha a nyugati tulajdonos egyszercsak úgy dönt, összecsomagolja és hazaviszi a Liszt Ferencet, itt maradunk rapszódia nélkül, a repülők meg éppúgy nem tudnak leszállni, mint kócsag a magyar tenger lebetonozott partján. És még olcsó is, pusztán két atomblokk negyven százalékába kerül. Ráadásul megvehetjük a saját pénzünkből, annak ellenére, hogy az állampolgár adójának mértéke folyamatosan csökken: míg pár éve egy átlagkereső havonta 25 kiló paradicsommal járult a nemzet kasszájához, ez most már alig 10 kiló.

Arató András: Sci-fi, kabaré, tragikomédia? – hírek özöne
"Nehéz átlátni, miként tud valami egyre gyakrabban, továbbá újra és újra kiderülni, annak ellenére, hogy egy-két "újra és újra" tapasztalata már a hátunk mögött van." – Arató András a hét híreit sózza-borsozza és tálalja.

Gábor: Lázár János, avagy a mindent elborító sötétség
L. Simon László is szólásra emelkedett, miután Lázár János „kivételes államfőnek”, „igaz magyar hazafinak” nevezte Horthy Miklóst. Szerinte figyelembe kell venni zsidó származású honfitársaink érzékenységét. Nos, zsidó származású honfitársaink érzékenysége mellett más érzékenységeket is említhetett volna, mondjuk, hogy világossá tegye, érdemes volna nem zsidó aspektusból is szemügyre venni a kormányzó tevékenységét.

Arató András: Neveitek napjára
A történelem szekere nem olyan, mint a vonat, akkor sem áll le, ha nincs hozzá masiniszta. Korunk is megszülte a maga Lőrincét, a lepkék barátját, akinek a kedvéért a legfontosabb csillagok, konkrétan az Isten, a tehetség, a szorgalom és Orbán Viktor ismét összejöttek együttállni, megteremtendő korunk hősét, a legújabb Lőrincet, aki kitűnő példázata annak, hogy az ország kincseit nemcsak szétosztani, hanem összegyűjteni is lehet, ha a feladatra alkalmas bátorak ugyanannak a kornak a szülöttjei.
Gábor György: Lehet-e egy fideszesből nárcisz, babérfa vagy két egymásra hajló lombozat?
28/02/2023 12:42
| Szerző: Gábor György
Megannyi súlyos és tanulságos átváltozás, amelyek mögött kivétel nélkül érzékelhető az állandóság, az átváltozáson átesett korábbi önmagával való megváltoztathatatlan azonosság.
A mitológiai átváltozásokra az a legjellemzőbb – s ezekről pontosan számolt be az Átváltozások című művében a nagyszerű Ovidius, közel kétezer évvel Freud zsenijét megelőzve –, hogy bármivé is változzon át az érintett személy, az átváltozás végeredménye megőrzi vagy szimbolikusan kifejezi, tartalmazza vagy hordozza eredeti énjének leglényegét.
Így például az önmagát imádó, s saját magába beleszerelmesedő Narcissus a végén az önimádat jelképének számító sárga szirmú virággá, nárcisszá változott át. De felhozható Daphné esete is, aki az őt erőszakos vágyával és szerelmével üldöző Apollón érintésétől babérfává változott, azaz a dicsőség és az érdem jelképévé, hiszen még az isteni közeledésnek is képes volt ellenállni a csodálatos nimfa. Vagy ott volt Philemon és Baucis, az egymást egész életen át szerető és egymáshoz ragaszkodó szerelmespár, akik az istenek ajándékaként egy-egy lombos fává változtak, hogy az egymásba fonódó és egymást átölelő ágak és lombkoszorúk örök időkre hirdessék a csodás pár együvé tartozását és elválaszthatatlanságát.
Vagy hogy a legújabb időkhöz igazodva is szolgáljunk meglehetősen aktuális példával az átváltozásra, annál is inkább, mert magunk is a legújabb időkről kívánunk szólni, a zseniális Kafka Az átváltozás című novelláját kell megidézni, amelyben Gregor Samsa válik egyik pillanatról a másikra féreggé, s féreg létmódjában teljesedik ki emberibb léte, ám éppen így lesz családja és környezete számára elviselhetetlenné.
Megannyi súlyos és tanulságos átváltozás, amelyek mögött kivétel nélkül érzékelhető az állandóság, az átváltozáson átesett korábbi önmagával való megváltoztathatatlan azonosság.
Apropos, Kafka!
Az alapítványi egyetemi kuratóriumokba delegált megbízható fideszes kurátorok most a mitológiai átváltozás mellett döntöttek, csak éppen nem olvastak egy sort sem Ovidiustól, sem Kafkától: miután a miniszterek távozni voltak kénytelenek, az ott maradt államtitkárok, helyettes államtitkárok, miniszteri biztosok és kormánybiztosok közül többen úgy döntöttek, hogy inkább lemondanak kormányzati megbízatásukról, hogy megtarthassák kuratóriumi tagságukat.
A döntés teljesen érthető, miután kormányzati megbízatásuk időtartama csak a Várhegy legfényességesebb oromzata előtt nem titok, de legkésőbb az Orbán-kormány bukásával garantáltan véget ér, ám az eddig élethossziglan gyakorolható kurátorság, amely az új ötletelés szerint is kétszer hat éven át fenntartható, azaz összesen tizenkét éven át, gazdagon fial a kurátori számlaszámon.
Csakhogy miért változna meg a korábbi megbecsült és minden jóval elhalmozott Fidesz-potentát azzal, hogy lemond a bizonytalanabb anyagi megbecsülésről, s választja helyette a sokkal biztosabb kurátori javadalmaztatást? Egy hétfőn még kormánybiztosként elkötelezett, a Párthoz sírig hű ágens mitől lenne más, ha ugyanannak a Pártnak a kinevezettjeként, s annak végtelen bizalmát élvezve kedden kormánybiztosból kurátorrá változik át? Máshogy látja majd a döntésekre rásegítő ásványvizet és sajtos pogit? Máshogy hallja a pénz csörgését? Más hangnemben fogja fel füleivel a Várhegy rettentő csúcsain székelő elme utasításait és elvárásait?
Dehogy lesz ő más: ugyanaz az uniformizált Fidesz-fej, has, láb és talp ül amott is, ahol emitt is, ugyanazoknak a bizalmát élvezve, s ugyanazoknak a bizalmát meghálálva.
Mert ugyebár, ha nem volnának képesek ezt felfogni, az igazi probléma nem az, hogy ki-ki mennyire képes váltogatni saját identitását hétfőről keddre, aztán keddről szerdára és így tovább (a hétvégi pihenőnap a személyátalakításokra is vonatkozik), az érintett Szili Katalin például mély lélegzetet véve, egyenletes tempóban, kiegyensúlyozott, nyugodt ritmusban pazarul, hanem az, hogy az alapítványi egyetemek kurátorainak személyéről ne a Várhegy bércein döntsön a haza agyveleje, s ne a Párt hátsó homokozójában találják ki azt, hogy holnaptól melyik haver diszponáljon az EU-s pénzek felett, s még az sem érdekes, ha az illető valamivel kevesebbet tud az érintett egyetemeken oktatott diszciplínákról, mint egy fejlődésében némileg visszamaradt csimpánzbébi, hanem az egyetemi autonómia szellemiségének megfelelően döntsön a szenátus, az egyetem szakmai testületeinek, tudós fórumainak, oktatóinak és hallgatóinak véleményét is mérlegelve.
Balzac nagy regényfolyamában, ahol sokféle kipróbált gazemberrel és szélhámossal, embereket megvezető cinikus érdekemberrel találkozni, sehol sem olvasható efféle alakokról. Mert most ezzel az ócska csellel próbálják meg átverni az EU-t, s ha ez sem jön be, lesz még másik, amennyi csak beléjük fér, s ne tévedjünk, rengeteg fér beléjük, egyszerűen kiapadhatatlanok, perpetuum mobilék mind, gigászi étvággyal, felül be, alul ki, aztán megint elölről a végtelenségig.
A régi idők, derék, megszokott, s Európa-szerte is méltán számontartott néhai magyar szélhámosok a csencselés során mindig adtak vagy ígértek valamit cserébe a kicsalt és bezsebelt összegekért! Volt, aki a Lánchidat, volt, aki a Nyugati pályaudvart, s akadt, aki a Balaton jegét kínálta örök megvételre. Mai tanítványaiknak már eszükbe sincs ígérgetni: ti hülyék vagytok, leépült idióták, nektek nem jár semmi – mondogatják megállás nélkül, az EU-ra mutogatva. Adjátok a pénz, öntsétek a lét, mi meg szépen odatartjuk a zsebünket, aztán köszönjétek meg nekünk, végezetül pofa be, kuss nektek és húzzatok a vérbe.
Seggfejek! – teszik még ilyenkor hozzá békülékenyen, kollegiális nyájassággal, bensőséges familiaritással, Arany János nyelvén fickándozva, amint arra nem középiskolás fokon, inkább kiegészítő alsó tagozatos módján tanítgatja nekik egy Szijjártó nevű tánc- és illemtanár.
De ne adjuk fel: ha eddig még nem, most talán lesz rá érkezésük, s elolvassák végre a Gregor Samsából szörnyű féreggé átváltozó szereplő történetét.
Nehéz lesz nem megérteniük.
Címlapi fotó: Flickr