Arató András: Életeteket és véreteket! Meg az adótokat.

Szalay-Bobrovniczky fegyvergyáros keresztelt, mégpedig Petőfiről Mária Teréziára, ami teljesen megfelel a mostanság fogalmazódó történelmi hagyományainknak. Itt csupán a fanyalgó alig-magyarok jönnek azzal, hogy akkor most egy laktanya nemet váltott, minthogy a császár- és királynő egy tizenhatgyermekes nagycsaládos anya volt, aki bőven elérte az önmegvalósításhoz szükséges darabszámot, Petőfi Sándor pedig nem. Ám a nemváltás az adókat illetően is bekövetkezett, mert manapság nem nem adjuk mi az adónkat, hanem igen, adjuk boldogan, elvégre ami a császáré az a császáré, akinek pedig semmi más nem lebeg a szeme előtt, mint a közjó. És miben testesül meg aktuálisan a nép boldogulása? Természetesen egy repülőtérben. Az aerodrom stratégiai fontosságát sem a király- és császárnő, sem a lánglelkű költő nem ismerte fel, akkor meg nem mindegy, melyikről nevezik el a kaszárnyát?

A magyar nemesek egy ideig küzdöttek a függetlenségért, aztán egy páran kivándoroltak, például Rodostóba, mások pedig vitam et sanguinem felkiáltással fölajánlották a Habsburg uralkodónak a jobbágyaik életét (+vérét). A hagyomány hagyomány, egy jó konzervatív ragaszkodik hozzá. Így oldódott fel például ’56 öröksége Putyin-támogatás formájában, vagy Pákozd-Sukoró a Ferenc-, József- és Teréz körutakkal. (Közülük csupán a néhai uralkodó hölgy magyarosított Leninre, ő is csak ideiglenesen, amíg a provizórikusan hazánkban állomásozókat hősiesen el nem űzte a korunk lánglelkűje, miután mások már megegyeztek a kivonulásról.)

A hadügyminiszter megragadta az alkalmat, mint játékos a zsetont a kaszinóban, és beszédet mondott. Több dolgokat is megtudtunk tőle, ahogyan azt megszoktuk, amikor országunk nagyjai közül megszólal valaki, Csáktól Semjénen át valamelyik Orbánig. (Utóbbinak a Balázs utónevű mutációja például megmondotta, azért nem kérette magához a főfürkész az orosz nagykövetet az ötvenhatos felkelők újradefiniálása kapcsán, mert honunkon nagy a diplomáciai nyomás a háborúpárti hungarofób világösszeesküvés részéről.) Szóval, a Petőfi vs. Habsburg császárnő csere valójában üzenet „minden magyar anyának és feleségnek”, mert szükségünk van arra a féltő szeretetre, ami éppolyan, mint amilyen Mária Teréziáé volt az ő katonái és testőrei iránt. És van egy ránk oktrojált politikai rendszer is, ami elhomályosítja a hosszú és dicső magyar katonai hagyományokat Muhitól Mohácson át Győrig. (A Don-kanyar ezúttal nem került szóba, mert az a közlekedési miniszter alá tartozik.) De mostan visszafényesedik a múlt, laktanyák sora kap hamarosan új nevet, aminek következtében ismét az irigység tárgya lesz a magyar huszár. Szóba került még egy bizonyos Szurmay Sándor neve is, aki ugyancsak hűségesen szolgálta a Monarchiát, de ő egyelőre mellékszereplőnek tűnik. És volt leleplezés is, nagy jelentőséggel, amit onnan lehet tudni, hogy miniszter és vezérkari főnök együttes erővel rántotta le a leplet.

 

Ami pedig az adónkat illeti, a mai uralkodóval szembeni bizalom még a Mária Teréziával kapcsolatban érzettét is meghaladja, mert bizony, hogy adjuk. Mert tudjuk, mire van szükségünk. Reptér nélkül nincs teljes élet! A mostani kiszolgáltatott helyzetet meg kell változtatni, hiszen ha a nyugati tulajdonos egyszercsak úgy dönt, összecsomagolja és hazaviszi a Liszt Ferencet, itt maradunk rapszódia nélkül, a repülők meg éppúgy nem tudnak leszállni, mint kócsag a magyar tenger lebetonozott partján. És még olcsó is, pusztán két atomblokk negyven százalékába kerül. Ráadásul megvehetjük a saját pénzünkből, nem úgy vagyunk vele, mint a tanárok fizetésemelésével, amivel Brüsszel tartozik. Mindezt úgy, hogy az állampolgár adójának mértéke folyamatosan csökken: míg pár éve egy átlagkereső havonta 25 kiló paradicsommal járult a nemzet kasszájához, ez most már alig 10 kiló.

Persze az időzítés is nagyon fontos, lelki nagyságról tanúskodik, hiszen az idén ünnepeltük Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját. Mária Terézia is megszületett egykor, nagyjából 306 és egynegyed éve.