Csillag István: A korbácsfonó
A tengerkorbácsolás meg folytatódhat tovább, hiszen a jó nép – ha már nem fussa kenyérre – kajolja a demagógiát, a koncra váró oligarchák meg előre örülnek, ha néhány multi ennyi szakszerűtlenség után bedobná a törölközőt és ők – a főnök jóváhagyásával – megvásárolhatnák (szarért-húgyért) üzleteiket.
Arató A.: Novák Katalin felnőtt a feladathoz
Gondolatainak szárnyalása megközelíti, talán meghaladja a Nemzet Fürkészéét is, máshoz meg nem hasonlítjuk, mert el akarjuk kerülni a szentség- és felségsértés gyarló bűnét. Államfőnőnk nem elégedett meg azzal, hogy egy pontot kanyarítson a 12 már meglévő elé (amelyikben sajtószabadságról, Unióról és egyéb zavaros és liberális eltévelyedések delirálnak), hanem megalkotott egy komplett, vadonatúj tucatos művet, a magyar családok 12 pontját.
Gábor György: Újév előtt, elmúlt éveink után
E sorok írója nem mondana igazat, ha reménytelinek próbálná láttatná a helyzetet, de tisztességtelen volna, ha a fentiek ellenére nem kívánna mindenkinek, akit csak megillet, mézédes újévet! Sáná tová umetuká!
Arató A.: Életeteket, véreteket, adótokat
Reptér nélkül nincs teljes élet! A mostani kiszolgáltatott helyzetet meg kell változtatni, hiszen ha a nyugati tulajdonos egyszercsak úgy dönt, összecsomagolja és hazaviszi a Liszt Ferencet, itt maradunk rapszódia nélkül, a repülők meg éppúgy nem tudnak leszállni, mint kócsag a magyar tenger lebetonozott partján. És még olcsó is, pusztán két atomblokk negyven százalékába kerül. Ráadásul megvehetjük a saját pénzünkből, annak ellenére, hogy az állampolgár adójának mértéke folyamatosan csökken: míg pár éve egy átlagkereső havonta 25 kiló paradicsommal járult a nemzet kasszájához, ez most már alig 10 kiló.
Arató András: Sci-fi, kabaré, tragikomédia? – hírek özöne
"Nehéz átlátni, miként tud valami egyre gyakrabban, továbbá újra és újra kiderülni, annak ellenére, hogy egy-két "újra és újra" tapasztalata már a hátunk mögött van." – Arató András a hét híreit sózza-borsozza és tálalja.
Gábor: Lázár János, avagy a mindent elborító sötétség
L. Simon László is szólásra emelkedett, miután Lázár János „kivételes államfőnek”, „igaz magyar hazafinak” nevezte Horthy Miklóst. Szerinte figyelembe kell venni zsidó származású honfitársaink érzékenységét. Nos, zsidó származású honfitársaink érzékenysége mellett más érzékenységeket is említhetett volna, mondjuk, hogy világossá tegye, érdemes volna nem zsidó aspektusból is szemügyre venni a kormányzó tevékenységét.
Arató András: Neveitek napjára
A történelem szekere nem olyan, mint a vonat, akkor sem áll le, ha nincs hozzá masiniszta. Korunk is megszülte a maga Lőrincét, a lepkék barátját, akinek a kedvéért a legfontosabb csillagok, konkrétan az Isten, a tehetség, a szorgalom és Orbán Viktor ismét összejöttek együttállni, megteremtendő korunk hősét, a legújabb Lőrincet, aki kitűnő példázata annak, hogy az ország kincseit nemcsak szétosztani, hanem összegyűjteni is lehet, ha a feladatra alkalmas bátorak ugyanannak a kornak a szülöttjei.
Holoda Attila: Megrendült napelem – II. rész
Az első részben leginkább arról volt szó, hogy a háztartási napelemek építését vállaló emberek csalódtak a magyar kormányban, met az utólag rájuk terhel egy olyan elszámolási rendszert, aminek jóvoltából a korábbiaknál sokkalta többet kell fizetniük az áramért. A második részben azt mutatom be, hogy maguknak a szolgáltatóknak sem könnyű a helyzetük, hiszen egy, az időjárástól változó teljesítményű villamos energia termeléssel kell megküzdeniük.
Arató András: Szamovár & ’56
1/09/2023 08:43
| Szerző: Arató András
A magyar kormány a helyén van, higgadtan fogadja a híreket.
A takarékosság példaértékű projektje hozza közelebb a szovjet-orosz nertársak dicsőséges győzelmét az általuk megtámadott agresszor felett.
Történt ugyanis, hogy a birodalom gyermekei számára korszerűsített tankönyv előállítása során elkerülték a fölösleges költekezést, és átvették a Szovjetunióban évtizedeken át jól bevált fejezeteket.
Többek között a Magyarországnak 1956-ban nyújtott baráti segítségnyújtásról szóló rész úgy helyes, ahogy az írva van. Ha Sztálin elvtárs megéli, tán még szebben szálltak volna a darvak. Az 1968-as ugyancsak nagyvonalú és mosolygós csehszlovákiai segedelemről szóló bekezdésekről sajnos csak sejtelmeink vannak, de bizonyára szerepel benne a további gyújtogatással szembeni önzetlen fellépés is, dicsőséges magyar közreműködéssel.
Noha oly sokan idézték az örökérvényű értékelést, nem árt az ismétlés, ami a tudás anyja (az apa ismeretlen, hacsak nem Goebbels doktor):
„1956-ban lázadó radikálisok, a fasiszta Magyarország volt katonái fogtak fegyvert, rengeteg gyilkosságot követtek el, még a sorkatonák is brutális mészárlások áldozatai lettek”. „A magyar válságot a nyugati titkosszolgálatok és az általuk támogatott belső ellenzék akciói katalizálták. A Szovjetunió csapatokat vezényelt Magyarországra, és segített a magyar hatóságoknak a tiltakozás elfojtásában.”
A magyar kormány a helyén van. Higgadtan fogadta a hírt, nem kezdett bele elhamarkodott örömujjongásba, pedig a világhírű külügyminiszterünk azonnal bekérethette volna az orosz ambasszádort, keblére ölelendő: bátor barátom, köszönöm, hogy kimondtad az igazságot!
Ám ne örüljünk túl korán, a prigozsinok nem nyugszanak, legalábbis amelyik életben van. Lássuk elébb nyomtatásban. Mármint a tankönyvet, mert a temetés, az csendben, szűk családi körben, a paparazzók teljes kizárásával megtörtént, még Vlagyimir Vlagyimirovics is távol maradt, a rá jellemző tapintatból.
Aztán van az a rész, ami első látásra „véleményes”, hogy ti. mekkora elbxszás volt, amikor az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg szó szerint értelmezte az ideiglenességet, és a „ruszkik, haza!” agresszív felszólításnak eleget téve katonái eladták magyar öröklakásaikat. Fillérekért. Ma kész vagyonokat kapnának értük – ha majd visszajönnek, megalapozottan kérhetnek kárpótlási jegyet. Mégis van a kritikai észrevételnek alapja. Nem akarunk a „mi lett volna, ha” illuzionista hibájába esni, de talán elkerülhető lett volna az a homályos húsz esztendő, amiről a közeljövő hazai tankönyvei, mint a népi demokráciából a fejlett illiberalizmusba vezető átmenet egy rögös szakaszáról emlékeznek meg, szóval az utóbbi elmaradt volna, ha barátaink maradnak még egy teára (amit csak azért említünk meg, hogy a szamovár értelmet nyerjen), amíg Viktor be nem vackolódik. Most már mindegy, fő, hogy eljutottunk oda, ahova.
Regnáló miniszterelnökünk '89-ben nyugati fejlődésről, szovjet csapatok kivonásáról, ’48-ról, ’56-ról meg történelmi örökségről beszélt, amiből felületes szemlélők és dollárbaloldali árulók valami ellentmondásféléről próbálnak kárörvendeni, arra alapozva, hogy talán a nép nem vette észre a finom kádári kacsintást, amit a mi akkor még csak leendő vezetőnk hadarás formájában hintett az ő húsz év múlva bölccsé váló alattvalói közé. (Az 1848-49-es rebellióval kapcsolatos helyes álláspont még kidolgozás alatt áll, dolgoznak rajta az időközben a Paszkievics sugárúti palotába költözött nemzeti történészek.)
Mert mi is van valójában abba a cirill szövegbe belefogalmazva? Horthysta, meg fasiszta – mi ebben a sértő? Hát nem a néhai főkormányzó a példalép, akinek a mosdatás után már csak a frizuráját kell egy kicsit megigazítani? A többi fogalmat - nyugati titkosszolgálat, lázadó radikálisok, belső ellenzék, megtévesztett tömegek, csőcselék, imperialista fellazító politika – csak megfelelő sorrendbe kell állítani (amitől most eltekintünk), és már kész is a jóféle kolbász.
A minap a szarról és gazdájáról emlékeztünk meg. Tulajdonképpen most is ezt tettük, mert a fogalomkör megérdemli, hogy időről időre visszatérjünk rá.
