Mennyezet – Józsa Márta jegyzete
Gondolatok egy kórházban készült fotó kapcsán. „… itt naponta rászakadhatna egyesekre a mennyezet, az óriási hazugságok okán, de valamiért nem teszi. Jól működhetnek Magyarország fölött az égi tetőfedők …”
Annyit érünk amennyink nincs - Dési János jegyzete
Cigány itt az, akinek ebből elege van. Nyilván félrevezetett cigány, ha ezt nem akarja. Mert ha okos cigány lennénk, akkor a külügyminiszterrel repkednénk, közben pezsgőt kortyolnánk a kaviárhoz, hiszen magasan iskolázottak lennénk, akiknek fentről, onnan látszana, hogy nem térkép e táj, s a magasból még megvan az ország.
Még gombócból is sok – Rózsa Péter jegyzete
Még gombócból is sok a 16, nemhogy 16 ilyen évből! Bocsánat Szabó István nevű facebook-os posztoló olvasótól, hogy elloptam a péntek reggel közzétett gondolatát, de annyira találó, hogy folytatnám is nyomban.
Az abszurdum is stagnál – Selmeci János jegyzete
Abszurdum, hogy, 3,5 év gazdasági stagnálás után még mindig több mint 30 százalékon áll a kormánypárt, sőt akár még nyerhet is, a gazdasági miniszter pedig nem új munkát keres, vagy legalább egy számológépet valahol, hanem a Facebookon ír top tízes (bocsi, kilences) listát arról, hogy ki a nagyon hülye, és nincs rajta a kormány.
Sakkjátszma, vagy szétesett kampány - Kárpáti Iván jegyzete
Van az a pillanat, amikor az ember megáll, visszatekeri fejben az elmúlt heteket, és felteszi a kérdést: ez most zseniális sakkjátszma, vagy egyszerűen szétesett a kampány? Mert amit Lázár János produkál, az kétféleképpen értelmezhető. És egyik sem megnyugtató.
Pandadiplomácia - Józsa Márta jegyzete
Keleti nyitás ide vagy oda, itthon is jó lenne valamilyen célszerű szimbólumot találni a faunánkban, hogy nehogy elbízzuk magunkat, legyen valami újabb aggódni való.
Vörös kód – Józsa Márta jegyzete
Nem is rossz ötlet, húzzanak el valamennyien melegebb éghajlatra, abba a megérdemelt kilenc körbe, amelyre Dante főműve utal. Addig is félve dideregjen a nincsteleségbe taszított, vagy abban hagyott polgártársainkkal együtt mindenki, aki felelős az elnéptelenedő, lecsúszott régiók magára hagyásáért, a nyomorgók lenézéséért, az őket segítők üldözéséért, és a rablásra alapozott hatalmi cinizmusért.
A mindenható állam jóindulata
A rezsistopot hatalmas tettként állítják be, pedig valójában beismerés. Annak beismerése, hogy a társadalom jelentős része már nem bír el egy kicsivel magasabb számlát sem. Hogy a tartalékok elfogytak, hogy a "rezsivédelem" nem stabilitást teremtett, hanem egyensúlyozást a szakadék szélén.
Arató András: Ide nekem az oroszlánt is
28/08/2023 16:06
| Szerző: Arató András
Honnan ez a sok erő ebben az óriási kicsi népben, hogy már megint szereztek egy bronzérmet?! És építünk örökérvényű stadionokat, hisz’ látjuk, Róma is inkább építette meg a Colosseumot, mint herdálta a pénzt tanárokra.
Volt ottan, nem itten, minthogy a héten a magunk részéről még a taljánok földjén vagyunk itten, ergo és tehát nem alaphelyzet van, amiben Hunnia játssza az itten szerepét, ahol balra tőlünk hanyatlás van, jobbra meg a Putyin, tehát hol volt, hol nem volt, volt egy atlétikai vébé. Hát persze hogy volt, hisz’ összedobtuk azt az alig 400 milliárd jó magyar forintocskát, hogy legyen, mert már nagyon vágyódtunk rá. Pontosabban nem is reá irányul a mi epekedésünk, hanem az olimpiára végre egészben, és nem darabokban, mert frakciókban megcsináltuk azt már, jobban, mint Miló a Vénuszt. (Utóbbi inkább a futószámokban jeleskedhetett, kevésbé a dobálózósakban.) Önkéntesen adóztunk a nemes célra, akartuk nagyon, megmondták nékünk, hogy akarjuk. Akárkinek nem adunk mink, Mária Teréziának nista adó, néki csak a vérünket szállítjuk, viszont az összes csoportból, még a nullásból is. Nagyvonalúak vagyunk, ha olyan kér tőlünk, aki már bizonyított földön, vízen, levegőben, de mostan olyan kért, ezért lett nekünk egy atlétikai vébénk, meg hatvan pusztai kastélyunk, motoros csónakunk a hét tengeren, sugaras légimasinánk és még megannyi csudánk.
Sajnos vége lett egy röpke hét alatt, pedig még néztük volna a szép magyar leventéket, aranyos vitézeket, amint harcba, háborúba mentek azért az egy bronzért, ámde minden véget ér egyszer, ezért hát szólott is a nép vezére, a zenének az ő házában szólott, noha éppen nem péntek reggelt írt a naptár, de hál’ Istennek szorgos ő, folyamatos tranzitban van a népe jólétének oltárán.
„Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért”, hisz „a nyári olimpiák összesített éremtáblázatán nyolcadik Magyarország az első tíz helyezett ország közül az egyetlen, amelyik még nem rendezett olimpiai játékokat. Ez aligha maradhat így az idők végezetéig.” (Vörösmarty Mihály és Orbán Viktor: Szózatok).
Meg hát örök szövetség áll fent a magyarság és a sport között, ami kötelez. Kit és mire? Elsősorban is minket, magyarokat, mert meg kell védenünk a sportot a Soros zsoldjában álló brüsszeli bürokraták (alias Góliátok) föderalista-imperialista ambícióival szemben, mert ha ők nyernek, ami biztos nem következik be, mert a mi vezérünk az isztáni barátaival összefogva megvédi a fehér és keresztény Európát mindenféle fajtakeveredésekkel szemben, de ha mégis, akkor Hollandia, Portugália, Svédország, Franciaország és még sokan mások úgy járnak, mint Louisiana, Utah, Észak- és Dél-Karolina – bizony hogy nem indíthatnak önálló csapatot a budapesti olimpiai játékokon!
„Akik itt voltak az elmúlt napokban Budapesten, láthatták, hogy Magyarország ősi és modern, nemzeti és nyitott, láthatták, hogy milyenek igazából a magyarok: szenvedélyesek és tisztelettudóak, itt a sport szeretete és a sporthősök tisztelete felülír szinte mindent”. Bizony így van ez, mert a magyarok boldogan áldozzák serény munkával félretett pénzecskéjüket a mindenfajta produktivitástól mentes kórházak, iskolák helyett felülmúlhatatlan sportsikerekre, hisz’ a világ most megint fölkapta a fejét az újabb egetverő magyar teljesítmény láttán, s így kiáltott: honnan ez a sok erő ebben az óriási kicsi népben, hogy már megint szereztek egy bronzérmet?! És építünk örökérvényű stadionokat, hisz’ látjuk, Róma is inkább építette meg a Colosseumot, mint herdálta a pénzt tanárokra.
És miközben, ahogy a Nemzet Cserkésze rámutatott, az Európai Unió háborús pszichózisban tombol, éppúgy, mint a hatvanas évek dekadens nyugati ifjúsága tette Coca-Cola mámorban a beatzenére, a magyaroknak az ő önzetlen kormányfője nem tartja meg magának a világbajnokságot, hanem odaadja, de legalábbis fölajánlja a békének. (Utóbbi még nem nyilatkozott, elfogadja-e az értékes ajándékot). Pedig a nemzetellenes erők nem nyugszanak, most éppen az akkumulátorgyárakat próbálják elkergetni (ugyancsak a Nemzet Cserkésze nyomán tudunk erről az ármányról is). Nem járhatnak persze sikerrel – ne is képzeljük el, mekkora nehézséget okozna, ha százezer távol-keleti vendégmunkás hirtelen munkanélkülivé válna a Kárpát-medencében. Átképzésük kémia-, fizika- vagy irodalomtanárrá, kórházi nővérré akár több hónapot is igénybe venne.
Most már csak a sorrendet kell tisztázni. A népszavazási, sőt, nemzeti konzultációs kérdést ekként kellene megfogalmazni:
Ön szerint labdarúgó világbajnokságot vagy olimpiát rendezzen-e előbb Magyarország?
Vagyis hogy mit kíván a magyar nemzet. A sajtó szabadságát? Uniót? Ugyan már!
