A közszolgálati pártszolgálatnál már tizenvalahány éve minden eltérő véleményt gondos kezek lefóliáznak és bedobozolnak, az ellentétes vélemények csak összekuszálnának mindent, kizárólag az eligazító Napi Ukázra van szükség, azon nincs fólia, így hát azt kell beolvasni. És boldog karácsonyt! 

Ha nálunk több Fradi lenne, azzal meglepnénk a Hanyatlót. Ha például három akadna belőle, a Klaksvík nézhetett volna, mint a moziban. Persze seperc alatt utánoznának minket, és egy Internazionale – Internazionale rangadón százezer torok üvöltené: hajrá Internazionale!

Magyarország már a saját oktatási rendszerét sem tudja önerőből fenntartani, s kénytelen Brüsszelhez fordulni, holott erre még a Magyar Dolgozók Pártja által vezetett, szép emlékezetű vas és acél országa is képes volt, közvetlenül a második világháború után, egy romhalmazzá lőtt országban.

A drámában a dac, a düh dolgozik, a diadalt a dráma döbbenete diktálja, a demokrácia dallama dönti a dölyfös diktatúrát, a dinamizmus dübörgése deríti a dermedtséget derűre.

Tusványoson a tömeg a politikus nyersanyaga, akit az érzelmek nyelvén kell megszólítani, az igen és nem, a fekete és fehér dichotomizált világával hatni rá, csábító vezényszavakkal, s a jövőre vonatkozó ködös és délibábos, levegőben lógó ígéretekkel, ahol messze nem az ígéret potenciális realitása vagy irrealitása az érdekes, hanem a közös mítoszba való beágyazottsága.

Mi is nekünk ez a Tusványos? Maga a folytonosság, egy ünnep, kihelyezett péntek reggel, nyilvános élő adás, Kossuth hitvallása, pontosabban a Kossuth adóé, riporterrel, riporteri keresztkérdésekkel.

A tolvaj neve  Orbán és az Orbán-klán: így indult minden, ez volt a genezis, a pártszékház emlékezetes esetével kezdődően, s ez folytatódott és folytatódik mind a mai napig súlyos közpénzekkel, s még súlyosabb eurós milliárdokkal.

Megint elslisszolt egy hét, közeledik a karácsony, ahogy azt teszi az év minden napján, de mit számít az uborkának az ő szezonja, a kánikula – vezetőink vezetik az országot. Megtudattuk, hogy honunk maga a földi paradicsom, hogy Brüsszel négy évre háborús kilátásokat vizionál, ahelyett, hogy a békére koncentrálna és még a marhatenyésztésről is tanulhattunk ezt-azt.

Jézus a beteg gyermekekről azt mondta: "Aki befogad egy ilyen gyermeket a nevemben, engem fogad be. De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék." (Máté 18,5-6). Fogalmam sincs, mennyi malomkő áll rendelkezésre, s jut-e abból valamennyi fideszes kormánytag és illetékes nyakába, de miután az Orbán-kormány Triesztben épp tengerparti kikötőt vásárolt, tengerből garantáltan lesz elég.

A KÍ Klaksvík focistái félprofik, vagyis van nekik polgári állásuk is. Így aztán nem csoda, hogy felszabadultan rúgták a gólokat a magyar kapuba. A magyar bajnok játékosai ugyanis méltán aggódhattak a nagy tét miatt, hiszen egyéb jövedelem híján elbukhatták a prémiumot, egy tanár fizetésének akár a százszorosát is.

A "Találkozások és kultúrák útkereszteződése" nevű fesztiválra voltam meghívva Kozár Alexandra kulturális újságíróval együtt, hogy egy pódiumbeszélgetés keretében segítsem a közönséget eligazodni az önmagát illiberálisnak becéző maffiaállam neofasiszta útvesztőiben. A program a "Magyarország: ellentmondásos ország Európa szívében; sajtószabadság, jogok, migráció" címet viselte.

Csák János egy minapi televíziós műsorban elmondta, milyennek vizionálja a Zeneakadémia leendő rektorát: az illető legyen világítótorony, olyan valaki, aki állt már a világ nagy színpadain, aki tudja, milyen zsűriben lenni, aki lemezeket adott ki, s aki érezte a rivaldafényt, minthogy ide sztárok kellenek. Magyarországon az utóbbi időben szakmányban lehet valaki egyetemi tanár és rektor úgy, hogy fel sem merül, vajon rendelkezik-e vezető oktatói alkalmassággal.