Szóval az állampapírba fektetett megtakarítások biztonságát maga az igazmondó, nyájas és igazságos Orbán Viktor szavatolja, meg biztosan a hamvas lelkületű Rogán is, meg a velejéig szeplőtelen Szijjártó is, meg akit csak óhajt a magyar nép, mindent garantálnak a mi kedvünkért!

Magyarországon, akarom mondani agyarországon (a neonhirdetményen kiégett az M betű) az állami szabályozás érdek-és értékmentessége még jámbor óhajként is felforgató gondolat, a minden kiadó számára elérhető adófizetői áldozat pedig "mese habbal".

Orbán legutóbbi történelmi metaforája „lidércfény”, amely nem csak értelmetlen és hazug, hanem még az ő szintjén is rekorddöntögető aljasság.

A mai hatalom semmit nem tud kezdeni Nagy Imrével. Noha Orbán Viktor éppen a Nagy Imre újratemetésétől számítja magát országos politikai tényezőnek, az ottani beszéde sem volt semmi más számára, mint út a hatalomhoz. Azt megszerezte, ám Kádár után ismét egy diktatúrát épített fel, magyarul ő sem, és rendszere sem tanult semmit Nagy Imrétől, aki a diktatúra funkcionáriusából a szabadságunk jelképévé fejlődött és változott.

Kicsit izgultam, nehogy baj legyen, amíg távol vagyok, meg ne törjön a lendület a fejlett nerizmus alapjainak lerakása útján, mert az imperialista ellenség a nyárelőn sem aluszik. Hál’ Istennek minden szépen haladt nélkülem is tovább. Testünkkel is megvédjük a NATO-t a svédektől, ugyanannyi pénzből kevesebbet kell cipekedni a piacról, a Libri is Mátyás király birodalmába került, a nép pedig boldogan áldozatot hozva előfizetett tízezer példány Nemzeti Sportra...

Minden napra jut szegény kisajátítóknak valami kisajátítandó, nem is beszélve az átnevezések mérhetetlenül körülményes, nagy energiabefektetést igénylő papírmunkájától.

2023. június 13. gyásznap. A magyar kultúra gyásznapja.  Kedden a kultúra utolsó szabad bástyája dőlt össze; a könyvkiadás és könyvterjesztés.

Goebbels már 1933-ban a Reichskulturkammer megnyitóján arról beszélt: „Csak felszentelt kezeknek van joguk a művészet oltárán szolgálni…” Ugyanezek a felszentelt alkotói kezek édes hazánkban manapság a pofák szétverésével hivatottak szolgálni a művészet oltárán.

Engem Rákay, Bencsik, Bayer, Gajdics and so on, lelke mérsékelten érdekel, de az igen, hogy a hazámat a komplexusukból építkező gyűlölet rágja, és ezzel szétverik még a saját híveik lelkét is, mert szegények azt hiszik, hogy a gyűlölet az egy létforma, amit a hatalom elvár tőlük. És gyűlöletben élni szar.

Figyeljünk csak jobban oda a nemzeti-keresztény etatizmus teljes erejével felbőgő egypárti „személyzetis politikájára”, amely az elmúlt napokban sokaknál heves szívdobogáshoz vezetett, holott nem történt semmi, csak a rezsim felvette az utazósebességét.

Nos, a Valóság nagybácsi addig kedves rokona marad az önkénynek, amíg az uralni tudjon a valóságot, amíg az alternatív világ materiális és spirituális irányítása a kezében van. Ha ez a konstrukció megbomlik, repedezni kezd a diktatúra bástyája, és a réseken beszüremkedik immár nem az alternatív, látszat valóság, hanem annak földi mása: Valóság nagybácsi mintha ekkor felszállna a vonatra, amely nemsokára indul, de egyelőre csak áll a pályaudvaron és pöfög.

Nem Orbán tiltotta ki a Vígszínházból Székely Csabának, a kortárs magyar irodalom nemzetközileg is magasan kvalifikált, rendkívül fontos műveket alkotó, kiemelkedő tehetségű drámaírójának a művét, hanem a Vígszínház miskolci kocsonyaként remegő ajtónállói, a szolgáltatásaikért és végtelen lojalitásukért pozícióba segített kegyencek, akik rendeltetésszerűen félik és rettegik a Nagy Őt, s akik pontosan tudni vélik (mert persze pontosan tudják is), mit mondana a Nagy Ő Székely Csaba "bátor, szabad, szókimondó" darabjára, amely – ennyi bizonyosnak tűnik – valószínűsíthetően nem a NER-nek állítana színpadi emlékművet.