Kár, hogy amikor az Alaptörvényt elfogadtatta Orbán és annak időtállóságát méltatta gránitszilárdságúnak mondva azt, még nagyon szégyenlősnek akart mutatkozni, ezért nem azt mondta olyan szilárd a – folyamatosan módosítgatott – Alaptörvény, mint a gánti kő.

Az államnak az ég adta világon semmi keresnivalója nincs ott, ahol művészeti-esztétikai teljesítményekről esik szó. Tudniillik az államnak (beleértve sajnos a miniszterelnököt is) nincs ízlése, nincs művészeti vénája, ne is legyen, s ha mégis volna, az tekintessék szigorúan magánügynek. Az állam díjazza azt a tűzoltót, aki élete kockáztatásával kimenti az égő lakásból a mozgássérült nagymamát, vagy díjazza azt, aki találmányával, korszakos felismerésével vagy egyedülálló teljesítményével maradandót alkot, de maradjon csendben, ha az irodalom vagy egyéb művészet kerül szóba: mint hozzá nem értő laikus, illedelmesen álljon odébb mihamarabb.

Hiába kritikus Bottoni könyve több helyén a ma diktatúrájával, mindez semmit nem jelent abban a vonatkozásban, hogy legnagyobb megdöbbenésemre Stefano Bottoni hazugságokat és negyedigazságokat ír a hajdani Demokratikus Ellenzékről, és levont következtetései pedig botrányosak és mélyen igaztalanok.

L. Simon László a televízió nagy nyilvánossága előtt abszurdnak nevezte a feltételezést, hogy az MCC-t tulajdonló alapítvány kuratóriumi elnöke, Orbán Balázs (aki egyben a miniszterelnök politikai igazgatója is) határozná meg, mely könyvek kerülnek a Libri boltok kirakatába. Szikár objektivitással szögezzük le: L. Simon megint fején találta a szöget, s igazat mondott: valóban abszurd lenne. Tündöklő abszurditásból persze nincs hiány.

Aki ma Magyarországon Horthy Miklós szennyesét kívánja tisztára mosni, az a magyar nemzet ellensége.

A rubeljobboldal mint nyelvi populizmus semmire nem lesz jó. A tüntetések és a kordonbontás pedig nem alternatíva, csak reménytelen brummogás.

Szóval az állampapírba fektetett megtakarítások biztonságát maga az igazmondó, nyájas és igazságos Orbán Viktor szavatolja, meg biztosan a hamvas lelkületű Rogán is, meg a velejéig szeplőtelen Szijjártó is, meg akit csak óhajt a magyar nép, mindent garantálnak a mi kedvünkért!

Magyarországon, akarom mondani agyarországon (a neonhirdetményen kiégett az M betű) az állami szabályozás érdek-és értékmentessége még jámbor óhajként is felforgató gondolat, a minden kiadó számára elérhető adófizetői áldozat pedig "mese habbal".

Orbán legutóbbi történelmi metaforája „lidércfény”, amely nem csak értelmetlen és hazug, hanem még az ő szintjén is rekorddöntögető aljasság.

A mai hatalom semmit nem tud kezdeni Nagy Imrével. Noha Orbán Viktor éppen a Nagy Imre újratemetésétől számítja magát országos politikai tényezőnek, az ottani beszéde sem volt semmi más számára, mint út a hatalomhoz. Azt megszerezte, ám Kádár után ismét egy diktatúrát épített fel, magyarul ő sem, és rendszere sem tanult semmit Nagy Imrétől, aki a diktatúra funkcionáriusából a szabadságunk jelképévé fejlődött és változott.

Kicsit izgultam, nehogy baj legyen, amíg távol vagyok, meg ne törjön a lendület a fejlett nerizmus alapjainak lerakása útján, mert az imperialista ellenség a nyárelőn sem aluszik. Hál’ Istennek minden szépen haladt nélkülem is tovább. Testünkkel is megvédjük a NATO-t a svédektől, ugyanannyi pénzből kevesebbet kell cipekedni a piacról, a Libri is Mátyás király birodalmába került, a nép pedig boldogan áldozatot hozva előfizetett tízezer példány Nemzeti Sportra...

Minden napra jut szegény kisajátítóknak valami kisajátítandó, nem is beszélve az átnevezések mérhetetlenül körülményes, nagy energiabefektetést igénylő papírmunkájától.