Összességében elképeszt a minden irányú és minden oldalú szellemi (vagy inkább totálisan szellemtelen) lincshangulat, célozza az akár Kőszeget, akár Gulyást, amelynek jellegzetes hazai okait érteni vélem, ám innen már messzire vezet az út…

A rajongókban nő a gyűlölet, a Sorosról soha nem hallott emberek rázzák az öklüket, a „Békemenet” gyűlöletmeneteket tart, és a kétharmad fokozódik. A normalitást meg kiutasítottuk az országból. Meg a nyelvből.

"Hát akkor itt fogunk élni" – jelezte a Megáll az idő kezdőmondata az időleges belenyugvást a bohózatba, de nem jelentett sem egyetértést, sem elégedettséget. Orbán Nemzeti Elégedettség Rendszere azonban nem bohózat, hanem tragédia. Az, hogy a nép többsége elégedetten veszi tudomásul, hogy „értünk lopnak, nem ellenünk!” az egy tragédia. Az, hogy büszkén felnéz a gázszerelőre, hogy az is milyen magasra jutott, tragédia. Az, hogy a rendszerváltás első húsz éve után a világ Orbán zárt, sötét, kisstílű tolvaj világára szűkült le... tragédia.

Szóval az EMIH tervbe vett színházépületének egy részét elárverezték vagy elárverezik. A zavaros história közepette emlékeztetnék, a sosem létezett és most sem létező virtuális színház 2019-ben közel kétmilliárdos előadóművészeti, színházi támogatáshoz jutott. Gyomorforgató tisztességtelenség, hogy ez a támogatás csaknem kétszerese volt az összes magyar független színház éves működési támogatása addigi összegének, azoktól vonták el (szerezték meg, tették zsebre, lopatták el – a megfelelő aláhúzandó), akik valóban létező és nem virtuális független színházakként működtek és működnek.

"Kit csaptunk be?... Az imperialistákat? Azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!... Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán."

Aki arra kíváncsi, hogy mi van Lölő ladikjával, "Andi" pszeudokávéjával, "Gabi" szét- és összemenéseivel, keresztény hitével, exével, kekszével, az ne olvassa ezt a szöveget tovább. Ugyanis ezen faékszimbolikák olyan mélyen vannak, ladikkal, milliárdokkal, hittel, válással, fellépéssel, lelépéssel, hogy eme puritánságig lebutított primitívség meghaladja ama szükségletünket, hogy pletykaanyuk pletykáiból értsük meg a rendszert.

Éberség, nertársak, az ármányveszély nem múlt el, emlékezzetek csak, ki és miképpen nyert Dávid és Fóliát küzdelmében! Ne hagyjuk, hogy a történelem ismételje önmagát!

Ennél ezerszer jobb volt az összes ótvaros diktátor, köztük Ceaușescu az arany WC csészéjével és WC keféjével, mert ezekben a szörnyetegekben – úgy tűnik – akadt még valami atavisztikus emberi maradvány, minimális szemérem, jóérzés, gátlás vagy nem is tudom, micsoda, szemben Szalay-Bobrovniczky Kristóffal, aki mindezektől a humán nyomoktól garantáltan mentes, maga a pőre fideszség, hiszen amazok nem múzeumokat csesztek szét, csak a maguk képére és hasonlatosságára rendezték be otthonaikat. A jelenlegi magyar hadügyminiszter viszont ugyanezt az ország egyik fontos, frekventált és kedvelt múzeumával tette meg.

Puzsér Róbert bizonyos értelemben korunk hőse. Ha valaki ennyit szerepel és beszél nyilvánosan, ráadásul ekkora elánnal, ott akkor is jelen van a hibázás, a túlbeszélés, és a túlhevülés veszélyfaktora, ha akkora a rutinja, mint neki. Tévedései közé tartozik, hogy vélt radikalitásában tovább szítja a liberális háttérhatalom legendájánák tüzét, s noha tudom, hogy nem akarja, mert másfelől Orbánék fontos kritikusa, de a liberális kulturális elit démonizálásában sajnos pont ugyanazt csinálja, mint az általa joggal mélyen megvetett Bayer Zsolték.

Olyan ez a Rose d’Or, mint a konyak (volt a komenizmusban). Utóbbit a munkásosztály saját italaként tartotta számon, amit az ő választott képviselőin keresztül fogyasztott.

Jól értsük meg egymást. Tusványoson Pesty László ősfideszes, barát és hű társ, egy olyan helyzetben, amikor nyilván mindenki lazábban mozog és beszél, Orbán egyik bizalmi emberétől szeretne másfél (!) percet kijárni egy meghallgatásra, hogy előre elmondja a vezérnek, milyen nagy bajok is vannak. Hiszen, folytatja, ha kapott volna másfél percet, akkor másképpen alakul napjaink történelme. Ez a kis epizód a diktatúra abszurditásának tragikomédiája.

Andreának azt a kérdést nem szükséges föltennie, sem önmagának, sem barátainak és jótevőinek, „hogy kik vagyunk és hogy mivé leszünk”? Erre a kérdésre a B-közép szektás rajongóit vagy a kézből etetett csicskáit leszámítva ma már egy egész ország tudja a pontos választ.