Somfai Péter: Se velük, se nélkülük?

A kormányzó Fidesz megint csapdát állított az ellenzéknek. Az európai uniós parlamenti és a következő önkormányzati választást összehozta egy napra. Ezzel egyrészt megkurtította a 2019-ben megválasztott önkormányzati testületek mandátumát, másrészt megoldhatatlannak tűnő dilemma elé állította politikai ellenfeleit. El kell dönteniük, hogy mit tartanak fontosabbnak: a helyi önkormányzatokban minél erősebb pozíciókat szerezni, vagy egy-két képviselőt eljuttatni Európa döntéshozó parlamentjébe?

Mert a kettő nem megy együtt. Már csak azért sem, mert a politikai „harcok” pénzbe kerülnek, nem is kevésbe. A kormánypárt számolatlanul tud költeni egyidőben mind a helyi, mind az uniós választás kampányára, a közpénzek és a pártpénzek között szabad az átjárás, az ellenzék anyagi hátterét pedig az utóbbi nyolc-tíz évben módszeresen elapasztották.

Csökkentették az ellenzéki pártok legális finanszírozási forrásait, minden választás előtt úgy alakították a szabályokat, hogy azok a pillanatnyi politikai hangulat figyelembe vételével a Fideszenek kedvezzenek. Okkal vagy ok nélkül büntettek. Számvevőket küldtek a politikai riválisok nyakára, mindenkinél találtak valamilyen hibát, csak a kormánypárt háza táján volt minden kimutatás, elszámolás, kiadás szabályos. Piszkáltak, uszítottak, befeketítették az ellenzéki politikusokat.

A legutóbbi, 2022-es országgyűlési választás előtt talán egy pillanatra úgy érezhettük, az ellenzéki pártok összefogása akár meg is törheti a sikerszériát. Úgy látszott, már nem jön be a gyurcsányozás, nem lehet migránsokkal riogatni, brüsszelezni, összeugrasztani a másik oldalon majd egy évtizedig fáradtságos munkával egymás ellen hangolt kisebb pártokat. Putyin akkor is megsegítette Orbánt: az Ukrajna ellen kirobbantott háború és Márky-Zay egyik félre magyarázható, apolitikus megszólalása adu lett a kormány kezében. Az ellenzék háborúpárti. Katonákat akar küldeni a frontra… Mindenki tudta, hogy hazugság, de bejött.

A korábban reményteljesnek látszó összefogás napok alatt darabjaira hullott. Mindenki valaki mást okolt a kudarcért, csak a saját hibájukat nem akarták belátni. Elindult egy rossz ízű vádaskodás, a bűnbakkeresés. A mutogatás a másikra. Az eredmény? Lassan másfél éve az ellenzéki pártok gyakorlatilag nem állnak szóba egymással. „Aki egyszer megégeti a száját, a langyos levest is megfújja” – mondta nekem az egyik párt prominens vezetője.

Pedig az akkori „leves” már régen kihűlt. Lassan ismét be kellene indítani a pártok kampánymotorjait, félre kellene tenni a sérelmeket, ha érdemileg mérhető sikerre szeretnének számítani mind az önkormányzati választásokon, mind az európai parlamenti voksoláson. Egy sor dologban ismét meg kellene állapodni, ha még maradt volna egy kevéske bizalom egymás őszintesége iránt.

A helyi politikai küzdelmekben csak közös ellenzéki jelöltek vehetik fel a versenyt a Fidesz helyi erős embereivel, a másik pályán minden ellenzéki kis párt maga indít jelölteket, hogy megmutassa – kinek is? – az erejét, a politikai beágyazottságát. Ebből aztán semmi jó nem jön ki. Láttuk a példát: az egyik ellenzéki politikus elkezd gyurcsányozni, miközben egy nagyvárosban a pártja polgármester-jelöltje mögött szeretne összefogáson alapuló támogatást szerezni. Budapest megtartása jelképesen is fontos volna az ellenzéknek, de ez is billeg. Máris bejelentkezett két kisebb párt, saját jelöltet készülnek indítani a jelenlegi főpolgármester ellen. Megszólalnak a parlamentbe tavaly frissen bekerült vidéki szalonfasiszták, azt javasolják, hogy pár hónappal a választások előtt – az igazságosabb és arányosabb választás érdekében (!) – jövőre a Fővárosi Közgyűlés tagjait listás szavazáson válasszák meg, ne a kerületi polgármesterek legyenek a testület tagjai.

Miközben Lengyelországban az ellenzék megmutatta, hogy közös erővel le lehet győzni a korábbi kormányzó erőt akkor is, ha a választáson azok több szavazatot szereznek, itthon ennek az ellenzéki oldalon semmi foganatja. A lengyel példa csak a Karmelitában szólaltathatta meg a vészcsengőket.

Az előző választások előtt minden erőfeszítés ellenére sem sikerült teljesen kiapasztani az ellenzéki kampánykasszákat, a külföldön élő tehetősebb, liberális gondolkodású magyarok komoly összegekkel támogatták a Fidesszel szemben fellépő politikai erőket. Ez mennyire veszélyes? A Fidesz politikusai már kipróbálták. Orbán maga tapasztalta meg, hogyan lehetett a nyolcvanas években Soros pénzén, a Nyugaton megtanulni az otthoni rendszerbontás technológiáját. Hosszú évek óta gyakorolják azt is, mennyire hatásos beavatkozási eszköz Románia, Szerbia, Szlovákia belpolitikájába a határon túli magyarok szervezeteinek anyagi támogatása. Nehogy valami ilyesmi eszébe juthasson idehaza bárkinek!

Hirtelen megint felkerült a plakátokra a patásördög Soros fia, kihúzták a fiókból a „szuverenitásvédelminek” nevezett törvénycsomagot. Létre jön egy, az „államot” védő hivatal (ÁVH) is, amely börtönnel büntethetné, ha egy párt vagy annak jelöltje külföldről fogad el támogatást a választási kampányában. Sőt! Az önkormányzati választásokon induló szervezetek kampányába belföldi jogi személyek, vagy más szervezetek sem adhatnak támogatást, a tervek szerint betiltják a névtelen adományokat is. Következhetnek a tavaszi fair választások, csak tessék ügyesen gazdálkodni – a semmivel!

Se vele, se nélküle. Ezt szokták mondani az olyan kapcsolatokban, amikor a felek nem tudnak elválni egymástól, de együtt sem boldogok. Már nem bíznak egymásban, félnek a magukra maradástól, de az elköteleződéstől is. Nem tudnak egymással őszintén beszélni a problémáikról.

Pedig a hazai kis pártok gondjaira is valami ilyesmi lehetne a megoldás.