Arató András: Ha már itt tartunk, akkor beszéljünk a publicisztikáról

A publicisztika politikai és társadalmi kérdéseket tárgyaló újságírói ág (Idegen Szavak Gyűjteménye); „Az irodalom egyik ága, amely a politikai, társadalmi és kulturális élet eseményeit, problémáit az időszaki sajtóban, brosúrákban, röpiratokban, ill. a rádióban és televízióban tárgyalja” (Kislexikon); „közjogi irodalom, közügyi irodalom” (Wikiszótár).

Nos, a fenti definíciós példák alátámasztják liberálisan tág és megengedő feltételezésünket, mely szerint a publicisztika nem hírszolgáltatás. (Valójában nagyregény se, ami aktuális mondandónk szempontjából teljesen irreleváns.) Ebből egyenesen következőleg nem vesz részt a hírversenyben, a híreknél kevésbé romlandó, még ha nem is pont úgy viszonyul hozzájuk, mint parizer a füstölt kolbászhoz. Sőt.

A publicisztika szerzője a mondandóját valamilyen közismertnek feltételezett információra alapozza. Az ügy természetétől függően a cikkben vagy tájékoztatja róla röviden az olvasót, vagy nem. Evidensen ismertnek feltételezett ügyben mellőzhető az ilyesmi, ha mondjuk Julius Caesart „a kocka el van vetve”, vagy a „te is, fiam Brutus” citátumokkal szándékozzuk megidézni, akkor a NER oktatási rendszere aktuális fejlődési szakaszában a mondás forrását nem kell megemlítenünk. (Ez később változni fog, nota bene, az érett illiberalizmusban a publicisztika, és bármely más, az irónia veszedelmét magában hordozó műfaj elfelejtett emlék lesz.)

Mondhatjuk tehát, hogy több szempontból kifejezetten előnyös lehet, ha a történés, amit kommentálni szeretnénk, már eljutott a köztudottság állapotába. Például az olvasó már tudja, érdekli-e egyáltalán a témánk – ha nem, minek is terhelnénk vele. Amennyiben igen, akkor pedig megspóroljuk az eseményvázlatba fektetendő energiát.

Érzékeltessük mondandónkat egy példával.

A hír a következő: 1664. november 18-án vadászbaleset következtében elhunyt Zrínyi Miklós horvát bán és költő. A szomorú eseményről a korabeli portálok olvasói még aznap, rossz nyelvek szerint órákkal a bekövetkezte előtt értesültek. (Ez éppúgy nem lehetetlen, mint ahogy a jelenkor honi inflációját az Oroszország elleni brüsszeli, ergo ostoba szankciók okozták, bőven azelőtt, hogy Putyin különleges katonai műveletekre egyáltalán gondolt volna.) Ha akárcsak 19-én este például a mindig barokkos Origo szenzációként kürtöli világgá Zrínyi halálát, ízibe nevetségessé válik. Ellenben, ha egy remek írás elveti a nép körében az összeesküvés gyanújának írmagját, a tragédia mögé sejteti különböző sötét elemek, a Soros-dinasztia és a zsoldjában álló Bruxelles, a Hanyatló Nyugat, benne Amerika (hiszen immár 170 éve fölfedezte azt a kétségkívül magyar származású K. Kristóf) ármánykodását, az már publicisztika. Egy-két nap, és elterjed a vadkan-álruhába öltözött migráns képe, aki buzeráns propagandával megszédíti a magyar gyerekeket, átalakítja a nemüket igenre. Egy-két ügy hasonló elemzésével a nép maga jut el a következtetésre: két dologra van még a levegőnél is nagyobb szüksége – nemzeti konzultációra és szuverenitásvédelmi hatóságra. Ja, és további stadionokra.

(Példánk távolról sem légből kapott, mert Zrínyit a műfaj hazai művelőinek úttörőjeként is számon tartják az „A török áfium ellen való orvosság” című írásának köszönhetően.)

Ezzel el is jutottunk oda, ahova eredeti szándékunk is vezetett, vagyis annak a kijelentéséhez, hogy a publicisztikának nem a tények tengerében kell a gyorsaságával kitűnnie, hanem azok értékelésében újdonsággal szolgálnia.

És mint látjuk a példából, 359 év plusz négy nap múltán is érdemes egy témához visszanyúlni. Hacsak közben meg nem előzött minket valaki.

Címlapi fotó: Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára