Arató András: Közünk élete

Krausz Ferencből könnyen lehet Ferenc Krausz, mert a Nobel-díjjal együtt járó nem csekély pénzt, 11 millió svéd koronát, gyorsan számoljuk át e jelentéktelen, az euroatlanti szövetség perifériáján lézengő ország vacak pénznemét jó magyar devizára, tehát a mintegy 370 millió forintot Ukrajnának ajánlotta föl. Jó, hát persze ez nem olyan sok pénz, amiért a Nemzet Veje vagy a Gázszerelője lehajolna, de hát az elv a lényeg.

*

Magyarország miniszterelnöke szigorúan szólott: "Itt az ideje, hogy a brüsszeli bürokraták észhez térjenek… Magyarország egy hevenyészett, átgondolatlan költségvetés-módosítást nem támogathat".

Példaként a magyar költségvetést lehet felmutatni, amelyik mindig időben megszületik, sőt, olyan is van, amikor két esztendőre szól, gyakran több hétig sem kell változtatni rajta, ráadásul nem kötelez semmire.

Eközben az orosz nertársak megsemmisítettek egy stratégiai fontosságú falusi közértet Ukrajnában, ahol tovább folytatják a nácik elleni különleges katonai műveletet. Ezúttal külön nem biztosította az egyedülállóan békepárti magyar kormány töretlen szolidaritásáról Putyint, elvégre evidenciákról nem kell folyton megemlékezni, legfeljebb ötpercenként.

Honunk vezére lelkén viseli a más országok sorsát, mert noha hazánkban a migránsok nem szándékoznak a feltétlenül szükségesnél több időt eltölteni, ő mégis megvédi tőlük Európát. Teszi ezt annak ellenére, hogy most coming-outolt egy MeToo-esettel, midőn bejelentette: "(Jogi értelemben) megerőszakoltak bennünket". Ráadásul angolul szólt a megdöbbentő bejelentés (they raped us), így aztán még a Brüsszel nevű gonosz figura is értette. Szerencsére az erőszak következményeként létrejövő nemkívánt terhesség esetén az aktuális törvény megengedi a beavatkozást.

És azt is belemondta a Hanyatló szemébe, hogy nálunk tombol a média szabadsága. Csupán közhelyes szerénysége miatt nem említette ennek egyik döntő bizonyítékát: mutassanak nekem még egy országot, ahol a miniszterelnök az ő rádiójában minden pénteken szól az alattvalóihoz. És akkor az anyagiakról nem is beszéltünk: az adófizetők pénzéből a világon sehol nem áldoznak annyit a sajtóra, mint nálunk.

*

Szijjártó beszél, egyesek hánynak tőle, mert vagy háborúpártiak, vagy nem értik az ellentmondásokban rejlő harmóniát. Megtiltotta Magyarország nagyköveteinek, hogy részt vegyenek az adott ország belpolitikájában, ahogy teszi azt David Pressman amerikai nagykövet minálunk. Mi nem szólunk bele az amerikaiak dolgába, csak megmondjuk nekik, hogy Trumpot válasszák meg elnöknek. A parlamenti választás előtt "teljesen nyíltan fenyegettem meg" az EU tagállamainak nagyköveteit, hogy "ne játsszanak helytartósdit, ne szervezzenek akciókat, ne mondjanak véleményt, egyszerűen ne avatkozzanak be". (A fenyegetésnek a retorzió része nem ismeretes, de jobb is, nehogy fóliába kerüljön a külügyminiszter.) Másfelől pedig a szlovák választások előtt fürkészeink járták a szomszéd országot a Fidesz támogatását élvező pártokra irányítandó a figyelmet, ami eredményesnek bizonyult, minthogy a jövőben a magyar pártok hatékonyabban működhetnek a pozsonyi parlamenten kívül. Örül továbbá Fico győzelmének, aki bár nem szereti őket, mégis a magyarok barátja. A svédek NATO-tagsága pedig nem a magyar kormányon múlik, hanem a parlamenti képviselőkön, akik viszont meg vannak bántva, mert a skandinávok inzultálták és sértegették őket valami autokraticizmussal. ’56 ügyében nem szimpatikus a fasiszta jelző használata az orosz nertársak részéről, de tudomásul kell venni, hogy "a két ország ugyanakkor soha nem lesz egy állásponton a kérdésben". Fő a barátság, aminek eredményeként a magyar földgáztározók töltöttségi szintje bőven az európai átlag, de legalábbis a tengerszint fölött van, az oroszok ugyanis teljesítik szerződéses kötelezettségeiket, minthogy ők már csak olyanok.

*

Tovább bővült a hungarikumok köre. Hazánk évek óta kilátó-nagyhatalom, amihez csatlakozott az egyedülálló találmány: lombkorona sétány lomb nélkül. Hatalmas nyereséggel kecsegtet a két egyesített szabadalom exportja a szaharai országokba. Most itt az újabb magyar csoda: a Máriapócsra áramló nemzetközi turistacsoportok e helyszínen élvezhetik a víz nélküli csónakázó tó egyedülálló örömeit: nem kell új készüléket vásárolnia annak, aki kiejti a ladikból a mobilját!

*

Ki nyeri a háborút?

A jóég tudja, de egy fontos jel azért csak akad, ha a XX. század hagyományai folytatódnak. Magyarország következetesen a vesztes oldalára állt, akinek kilétét ugyan nem lehetett előre tudni, de annyi bizonyosság mindenképpen volt, hogy e barátaink az éppen aktuális háborút kezdeményező agresszorokként léptek fel. Mostan Putyin Oroszországa támadta meg a független Ukrajnát, kormányunk pedig őt támogatja. Úgy tűnik, a lakosság egyre inkább befogadja az agresszort pártoló propagandát, ami szintén megfelel a tradícióknak. Ismét a békeszerető pártján állunk, miként tettük azt a náci Németországgal szövetségben is, kitartással, utolsó csatlósként.

Aki így gondolja, az hatalmasat téved. Kormányunk, a béke és a szabadság feltétlen híve, éppen azért áll Putyin mögé, hogy Ukrajna sikeresen vívja meg honvédő háborúját.

*

Miért kell a magyar klubcsapatoknak szurkolni?

Jó hazafiként nem lehet mást tenni. Más országok klubjai a Realtól a Bayernen át a Fiorentináig magánklubok, befektetők, szurkolók, pártoló tagok finanszírozzák őket, a megélhetésüket a bevételeik biztosítják, mondhatni, a jövedelmük a teljesítményüktől nagyban függ.

Nálunk alapvetően más a helyzet. A stadionokat a magyar adófizetők építtetik, a futballklubokat az állam sok-sok milliárddal támogatja, aztán ott van nekik a TAO nevű hungarikum, ezen felül a focisták, annak érdekében, hogy nyugodtan készülhessenek világszínvonalú produkciójukra, adókedvezményt kapnak, de csak évi ötszáz millió forintig.

Rendes magyar ember átlátja, a futball kiemelt nemzeti ügy, hazafias kötelesség hát a szorítás az aranylábú fiainkért. Ráadásul a Fradiban három magyar játékos is szerepelt, amíg az egyiket le nem cserélték.

 

Magyarország, Budapest VI. Nyugati pályaudvar a Ferdinánd hídról a Dózsa György (Aréna) út irányába nézve.

 

 Fortepan / Rózsa László