Arató András: Anyanyelvünk tréfája

Szeptember végén, amikor még nyílnak a völgyben a kerti virágok, az USA hazánkba akkreditált nagykövetének helyettese meghívja a hazai média néhány személyiségét egy kötetlen, off-record találkozóra. Jómagam is részesülök sok éve már e megtiszteltetésben, hiába, ha egyszer fölkerülsz a protokoll-listára, akkor ott is maradsz. Ennek az eseménynek a mottója: „uborkaszezon vége”.

Természetesen a beszélgetések tartalmáról nem számolok be, elvégre köt a „háttér-jelleg”, de talán annyit elárulhatok, tavaly váltottam néhány szót a magyar kormányzati körökben oly népszerű David Pressman nagykövettel, aminek keretében lelepleztem, mit is jelent ez az uborkás dolog. (A kovászos uborka egy olyan hungarikum, aminek nincs is korrekt angol fordítása. A Cucumber pickled with bread nem vezet eredményre, egyszerűen meg kell kóstolni.)

Lefolytattam egy-két fontos diskurzust, ezek keretében természetesen magasztaltam a hon állapotát, ám talán nem is említeném e jeles programot, ha nem történt volna egy „esemény utáni cselekmény”.

Baktatok a Bimbó úton az autóm felé, kicsit túl is megyek rajta, visszafordulok, így aztán jön velem szemben egy középkorú hölgy, kisebb guruló táskát húz maga után, megjegyzi, „jól itt hagyott minket”. Motyogok valamit arról, hogy húsz perccel a meghívón szereplő befejezési időpont előtt távozni talán mégsem olyan nagy udvariatlanság. Nem tudom, ki ő, de az ilyen helyzetekkel mindig óvatosan bánok, elvégre a név- és arcmemóriámra nem lehet hegyeket építeni. Ilyenkor általában próbálkozom olyan irányokba terelni a szót, hogy közben megvilágosodhassak. E célra csak mérsékelten alkalmas az időjárás méltatása, az időhúzás taktikáját viszont érdemes alkalmazni, hátha bevillan valami. Igazán akkor kínos a szituáció, ha az illető megkérdezi, „megismersz, ugye?”, amire csak igennel lehet válaszolni, és ügyesen kerülni a lelepleződést.

Udvariasan megkérdezem, hova tart a táskájával, a válaszból sok-sok következtetés levonhatóságát remélem. „Megoperálták a barátnőmet, egyedül van, ezért kivettem egy hét szabadságot. Most költözök hozzá egy hétre.” Ez így rendben is van, a fogadásnak vége, lehet menni szabadságra. Kutatok az emlékezetemben egy frissen műtött ismerős után, de ez a nyom sem használható. „És hol lakik a kedves lábadozó?” A Nánási úton.” A nyomozás újabb tárháza nyílik meg: „Szívesen elviszem, arrafelé lakom.” Kicsit szabadkozik, aztán köszönettel elfogadja a felajánlást, beteszem a bőröndöt a csomagtartóba. Elindulunk, beszélgetünk, csak nem rémlik semmi. Végül rászánom magam a kellemetlen, ám célravezető technikára, és megkérdezem, elnézést kérve, hogy csak úgy nem ugrik be nyilván ősrégi kapcsolatunk eredete: „Honnan is ismerjük egymást?” „Mi még sosem találkoztunk, én csak láttam, hogy az imént ment el a busz, azt hittem, maga is azon bosszankodik, ezért jegyeztem meg, hogy jól itt hagyott minket.” Nagyot derülünk mindketten a félreértésen – „és maga csak úgy beül egy vadidegen kocsijába?” „maga meg fölvesz egy vadidegent? – eldiskuráljuk a bő húszperces utat. Végül is mindenki jól járt, ő megspórolt egy hosszú buszozást, én meg amúgy is arra mentem volna, ráadásul megígérte nekem, hogy megveszi a hamarosan megjelenő új könyvemet. Elhiszem neki, pipáljuk ki: egy példány máris eladva!