Gábor György: Die Fahne hoch! (Magasra a zászlót!)

Talán 1968-ban született a Rolling Stones híres száma, a Street Fighting Man, az Utcai harcos. Mick Jagger arról énekelt benne, hogy „mindenhol hallom a menetelő lábak hangját”, meg arról, hogy „a játék kompromisszumos megoldás”, meg arról, hogy „az alvó Londonban nincs helye utcai harcosnak.”

Persze azt nehéz lenne ma eldönteni, hogy 1968-ban London ténylegesen mennyire számított alvó, szendergő kisvárosnak, kiváltképp a kádári szocializmusból kikukucskálva, mindenesetre manapság kitörő lelkesedéssel állapíthatjuk meg, hogy a mai Budapest él, mozog, forr, Európa és a nagyvilág ütőerének mondható. Messze földön ismert csodásan rendbehozott, felújított, korszerűsített házairól, gondosan karbantartott útjairól, a gyógyulás esélyeit mindenki számára egyformán biztosító kórházairól, prosperáló egészségügyéről, jól felszerelt iskoláiról, felsőoktatási intézményeiről, a szegénység és a nélkülözés ellen folytatott és sikeresen megvívott csatáiról. A fővárosban árad és hömpölyög a jólét, mindent ural a közbiztonság, a város fákkal és ligetekkel növeli zöldfelületét, lakói számára friss levegőt, gyermek- és idősbarát parkokat kínálva. A közüzemek a legkorszerűbb technikával ellátottak, a közberuházásokat kiterjedt tisztázó viták előzik meg. Az ország kormánya az ellenzéki városvezetéssel példamutatóan harmonikus együttműködésben iparkodik az ország közigazgatási, kulturális és idegenforgalmi központjának továbbfejlesztésén.

Az 1968-as Londonnal ellentétben Budapest tehát nem alvó város, s ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a flaszteren már jelen vannak végre és egymásnak adják a stafétabotot az utcai harcosok. Emitt német antifasiszták támadnak rá szélsőjobboldalinak kinéző emberekre, amott magyar szélsőjobboldaliak vernek véresre és pépesre békésen sétáló fiatalembereket.

A frissen lüktető város legkülönbözőbb pontjain, annyi hiábavaló és feleslegesen elpazarolt évtized után végre újra előkerülnek a viperák, a rugóskések, a boxerek, edzőtermekben megdolgozott lábak lendülnek rúgásra, izmos öklök sújtanak le hátulról tarkókra, koponyákra, mindenre, amit csak érnek. Fess rohamosztagos falkák a tradicionális pépesre verés argumentációjával fejtik ki véleményüket, mintegy a kívánt irányba radikalizálva a kormánypárti politikusok és újságírók megannyi kód mögé bujtatott szövegét, valamint a névtelenségbe burkolózó, s a kódokat az elvárt módon dekódoló kommentseregük harcias antiszemitizmusban, eltökélt rasszizmusban és a legócskább tahóságokban megképződő iránymutatásait.

Igaz, antifasisztákból még importra szorul az ország, de büszkeségtől dagadó nemzeti öntudattal nyugtázhatjuk, hogy nácikból viszont újra szépen el vagyunk látva, akad bőviben belőlük, s a Betyársereg kötelékébe rendeződve, a 80-90 évvel ezelőtti hagyományokhoz hűségesen őrzik és öregbítik Magyarország 1940-es években kivívott nemzetközi hírnevét.

Csak sajnálhatjuk, hogy míg a német antifasiszták akciójáról több utcai felvétel is rendelkezésre áll, addig a Széll Kálmán téri, régi, daliás időket felidéző verésről egy bánatos videó sem akad, vagy ha igen, bizonyára gondos kezek zárják el azokat az érdeklődő nagyközönség elől.

De vajon miért?

S vajon kik lehettek a náci különítményesek? Bizonyára rosszindulatú beszéd, hogy a nagyjából húszas létszámú különosztagban akadhatott potentát személynek számító utcai harcos is, valamiféle brazil harcművésznek kiképzett rongy alak, akit most féltő-óvó öleléssel igyekeznek körbefonni szerető baráti karok. 

Budapest, Budapest, te csodás!

Címlapi kép: Tüntetők Buenos Airesben, 2012-ben. Forrás: Flickr