Kardos András: Három temetés

Lassan elérkezik annak az ideje, hogy ha az ember „három temetésről” beszél, akkor visszakérdezhetnek: melyik háromról. És ilyenkor bizony már válaszolni kell, mert messzemenően nem evidens, hogy kiknek a temetéséről beszélünk, mert annyian halnak meg, hogy semmi túlzás nincs abban: minden reggel az első lépés, még a kávé előtt, annak villámgyors rögzítése, hogy aznap éjjel ki ment el, ugyanis egy idő után reflexből fel vagy készülve arra, hogy bármely napon, bárki, sőt, bárkik meghalhatnak.

Ámde de ez magánügy. Az azonban talán mégsem az, hogy az elmúlt évtizedekben az Óbudai temetőben három egészen kivételes ember temetésén lehettem jelen, akiket, egyebek között, az 1956-os forradalomban vállalt szerepük köt össze, nem is beszélve arról, hogy mind a hárman súlyos börtönbüntetést kaptak a forradalom vérbe fojtása után, és arról is csak alább beszélve, hogy a börtönévek után a magyar demokrácia mennyit köszönhet nekik. ’56-os forradalmárok voltak mind a hárman, és noha szerepük, súlyuk értelemszerűen különböző szinteken és színtereken jelent meg akkor és a börtönévek után is, abban közösek, hogy életük kockáztatásával vállalták a magyar szabadságért való küzdelmet a forradalomban, és más eszközökkel vállalták ugyanennek az eszmének a képviseletét a börtön utáni kádárizmus látszatra ernyedt diktatúrájában.

Három név, három hős, három temetés: Bibó István, Göncz Árpád és Mécs Imre.

Bibó temetésekor 1979-ben, Kenedi János azt kérdezte a beszédében: Sírba száll-e a demokrácia Bibó István halálával? Kenedi kérdése messze nem volt pusztán retorikai fogás: a tét az volt, hogy a „konszolidációnak” becézett hetvenes-nyolcvanas években lesznek-e olyanok, akik merik és akarják folytatni Bibó küzdelmét, ha nem is az ő szintjén, de az ő morálját követve. Akkor még alig olvastam Bibót, de ismertem azt, hogy ő maga kérte: azt írják a sírjára, hogy Bibó István, élt 1945–1948. Ezt már akkor is értettem, és akkor is azt gondoltam, hogy alapkérdést fogalmazott meg Kenedi.

Kétféle válasz is született a kérdésre. Egyfelől a demokratikus ellenzék fellépése, majd ennél is tágabb kört felölve megszületett a Bibó Emlékkönyv.

Aztán eltelt tíz év, jött a rendszerváltás és Göncz Árpád köztársasági elnök lett. Ez volt aztán az igazi válasz Kenedi aggodalmára, mert Göncz Árpádnál tisztességesebb, okosabb demokratát én sose ismertem, ráadásul Bibóval közös ’56-os múltja annak volt a biztosítéka, hogy nem csupán a demokrácia szelleme épül újra, hanem megőrződik a forradalom szabadságeszménye is. Azután az Elnök úr temetésén, ismét az Óbudai temetőben, mikor Koncz Zsuzsát és Bródy Jánost hallgattam, már kevésbé voltam optimista: Kenedi kérdése mellé már az a kérdés zárkózott fel, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen?” 2015-ben több volt bennem a keserűség, mint ’79-ben, és nem azért, mert az idő múlik. Hanem mert azt éreztem, hogy Göncz Árpád halálával, a rendszerváltás utáni demokrácia számomra legfontosabb embere távozott, igaz, akkor már rég nem volt elnök, és az is igaz, hogy a temetésen, elkülönülve a tömegtől, ott állt Orbán Viktor, akinek a neve akkorra számomra nem demokráciával, hanem az általa kialakított diktatúrával forrott össze. Rémületes volt Göncz temetése, egy elkeseredett tömeg a demokrácia eladdig utolsó elnökétől búcsúzott.

Amikor a Szabadság téren Orbánék felavatás nélkül odacsempészték a német megszállás hazug és hamis emlékművét, alakult egy ez ellen fellépő „Eleven emlékezet” csoport, amelynek tagjai minden módon kifejezték tiltakozásukat a szobor történelemhamísítása ellen, emberi emlékezetet varázsoltak a szobor köré tett emléktárgyakkal, dokumentumukkal, fényképekkel, gyűlésekkel. Ennek a csoportnak volt tagja Mécs Imre, aki a forradalom utáni megtorlás során hosszú hónapokat siralomházban töltött, és hosszú éveket börtönben. Imre a börtön után is aktív maradt, a demokratikus ellenzék tagja, eleven ’56-os emlékmű, később SZDSZ-alapító, majd fényképezőgépével a Szabadság téri ellenállás egyik ikonja lett.  Mécs Imre tovább vitte és képviselte Bibó és Göncz Árpád, és más forradalmárok, köztük Donáth Ferenc örökségét, és meglehet utolsó mohikánja és még élő részvevője volt a forradalomnak, az utána következő megtorlásnak, majd a demokratikus ellenzéknek, majd képviselőként tagja a Parlamentnek.

Giccsesnek hangzik, de mégis: Mécs Imre történelmünk egy nagyon fontos szakaszának nem csupán egyik élő tanúja, de aktív alakítója volt. Haláláig még jelen volt köztünk egy olyan emberi maga-tartás eleven példája, aki az utcán, és nem a könyvtárban élte meg a forradalom és a diktatúra, a szabadság és az elnyomás embert és nemzetet formáló antinómiáját.

2023. február 10-én, ismét az Óbudai temetőben, eltemettük a forradalom utolsó legendás személyiségét. És Kenedi János immár sok évtizedes kérdése újabb jelentést kapott: sírba szállt- e ’56 szelleme Mécs Imrével, van e még útja a forradalom szabadság és demokrácia reménye feltámadásának?

És ahogyan egy héttel ezelőtt Tamás Gáspár Miklós temetésén, úgy tegnap Mécs Imre sírjánál sem láttam a tömegben fideszes politikust. Jól, tették, hogy nem voltak ott. A Fidesz ugyanis nem csupán saját múltját, de ’56 szellemét is megtagadta.