Házassági politika − Herskovits E. jegyzete
Nevetségessé teszi a saját és sajnos más áldozatok ügyét ő maga, amikor egy nagyon súlyos állításokat tartalmazó hangfelvétel kiszivárgása után a képünkbe mondja, hogy csak azért hangoztak el ezek az állítások, mert bántalmazó kapcsolatban élt.
Jönnek a hírek – Szénási Sándor jegyzete
A rezsim agymosása és a független sajtó manipulációja is működik azért, de működik az ellenzék ellenszenve is az iránt az új szereplő iránt, aki egy perc alatt kétszer annyi embert vitt ki a placcra, mint az egész oppozíció éveket alatt, és még nem felejtett el a hétköznapok nyelvén beszélni úgy, mint ők. És ott vannak még azok, akik már mindenkitől távolságot tartanak, és megpróbálják józanul nézni a Magyar-jelenséget. Túl gyors, túl sokat ígér, és túl gyorsan kifáradhat, ezt gondolják.
Magyar, Varga, Polt, Rogán − Kárpáti Iván jegyzete
Egy valódi, letagadhatatlan családi dráma bontakozik ki Magyar Péter hangfelvételén és főleg annak hátterében, tehát Rogán mindent elkövet azért, hogy csak ezt lássa a közönség, ne pedig a pillanatot, amikor belenyúlnak az aktákba.
Langyos a sör, de nekünk így is jó – Dési János jegyzete
Jön az elvtársi tulajdonos. Vacakabb szolgáltatás, magasabb árak, több rohadt paradicsom és büdös tojás, kisebb választék, rosszabbul fizetett, undok eladók, korábbi zárás. De sebaj, mert ha mindenhol kifolyik a tej a zacskóból és száraz a kifli, akkor nem fogsz válogatni, és a minden ízében hazait választod. Mert eszi, nem eszi, nincs más.
Hajtány – Józsa Márta jegyzete
Az erdélyi magyar iskolák közül sokba megérkezett az ukáz, hogy kötelező elmenni – persze saját költségre – megnézni a Petőfi-filmet.
Szőröstől, bőröstől – Rózsa Péter jegyzete
Szájkarate, de a magyar miniszter fenyeget is: meg fogják fizettetni a Sparral a dolgot, egészen pontosan ezt mondta: "ne tűrjük tovább a hazudozást, alaptalan állításokat tőlük, s inkább vegyük meg őket szőröstül-bőröstül”. Ha tehát visszapofázol, és a magyar kormánynak nem tetsző dolgokat mondasz, akkor úgy felvásárolnunk, hogy az osztrák anyád sem ismer majd rád.
Pofon és politika – Selmeci János jegyzete
Nem zárhatjuk ki, hogy a választók júniusban átírják a következő két év eddig kiszámíthatónak tűnő forgatókönyvét.
Privát, katt – Szénási Sándor jegyzete
Sem a rendőrségnek nem volt joga kiadni a jelentést, sem az újságírónak egy percet is foglalkoznia vele, és persze a híroldalnak sem volt joga a jelentést idéző cikket közzétenni.
Kardos András: A kritikus hegedűje
8/02/2023 05:00
| Szerző: Kardos András
"Ha a műbíráló a maga kifogásaival megsérti a művészt, úgy kiigazításaival kétszeresen sérti."
G. H. Lessing 1767-ben írt egy glosszát ezen a címen: A recenzesnek nem kell jobban értenie ahhoz, amit bírál. Mármint, a művésznél nem kell jobban értenie, másképpen fogalmazva: a zenekritikusnak nem kell tudnia jobban hegedülnie, mint a vonósnégyes bármely tagjának ahhoz, hogy véleményét, kritikáját kifejthesse az előadásról.
Lessing még ezt is mondja: „Vajon egy jóízlésű embernek, ha valamely versben vagy festményben nem tetszik neki valami, előbb magának is költővé vagy festővé kell válnia, hogy kimondhassa: nem tetszik? Ha a levesemet sósnak érzem, vajon ezt csak akkor állapíthatom meg róla, ha magam is tudok főzni?”
Itt álljunk meg egy szóra. Magam ugyan eredendően műkritikus volnék, azaz annak a bírálója, hogy egy regény vagy egy novella sikerült műalkotás-e, s ha igen miért, s ha nem, miért nem. Egy kritikusnak nem jobb novellát kell tudnia írnia a művésznél, hanem ízlése kell, hogy legyen, sőt ízlését érvelő formában célszerű is megindokolnia. Azaz: érvelnie kell amellett, hogy szerinte egy mű miért jó, vagy éppenséggel miért rossz, vagy félsikerű. Ami fontos: az értékelés érvekkel történő alátámasztása.
Ahogyan maga Lessing is írja: „A műbíráló nemcsak érzi, hogy nem tetszik valami, hanem a maga mert-jét azonnal hozzáfűzi. S ez a mert kötelezné őt arra, hogy jobban meg tudja csinálni? Ellenkezőleg: éppen ennek a mert-nek kellene őt felmentenie az alól, hogy jobban értsen a dolog kivitelezéséhez.”
Most még nehezebb dolgunk lesz, mint a műkritika esetén, amikor is legfeljebb az írót, a festőt, vagy a zenekart bántjuk meg, ha rossz a véleményünk a produkcióról, ám amikor nem művészeti kritikát, hanem politikai bírálatot írunk, akkor már nem csupán egyes politikusokat, de pártokat, rajongókat, híveket is bánthatunk, ha bíráljuk az adott párt vagy személy valamely lépését, netán egész politikáját. Na ekkor szokta elárasztani a Facebookot a hívők, rajongók, sőt trollok hada, akik személyesen érzik megsértve magukat, ha bálványukat ezért-azért kritika éri. Magam a viták elkötelezett híve vagyok, vég nélkül készen arra, hogy vitapartnereimmel érvek mentén sokat csatázzak, rendületlenül bízván abban, hogy az érveknek van súlya, és nem az „anyázásnak.” Amikor évekkel ezelőtt beleártottam magam a politika világába, nem volt nehéz rájönni, hogy ez nem kisasszonyfutball, még akkor sem, ha nem politikus az ember, hanem csak kommentátor. Ezt viszonylag jól tűröm, s ebben nagy szerepe volt Heller Ágnesnek, aki nem csupán vég nélkül vitatkozott, bárkivel bármiről, nem csupán okos volt, mint a nap, hanem szenvedélyesen szerette a saját igazságát.
Na ez az alapkérdés: nem az, hogy mindig igazam van, ez képtelenség, persze. Áginak sem volt mindig igaza. (Hogy mást ne mondjak, 2017-ben hatalmas, ámde nyilvános veszekedéseink voltak arról, hogy akkor össze kellett-e fogni az akkori Jobbikkal, vagy sem. Szerintem nem volt igaza Áginak, de az a szenvedély, amivel védte a maga igazát, akkor és ott, már a Spinoza színház színpadán, lenyűgözött.) Ági Platónnal vallotta, és nem csak a filozófiában: én szeretem a barátaimat, de az igazságot náluk is jobban szeretem.
A szenvedélyt nagyon sokra tartom, magam is szenvedélyesen védem a vélt vagy valós igazamat. Persze: meg vagyok győződve arról, hogy amit a demokráciáról, szabadságról, a magyarság sorsáról gondolok, azt képviselnem kell, mert az a meggyőződésem, hogy nekem is dolgom, hogy egy kicsivel jobb legyen a világunk, csak nem politikusként, még csak nem is politológusként, hanem egyszerű értelmiségi kritikusként mondom a magamét.
Alaphelyzet ma: diktatúrában élünk, Orbán és a Fidesz diktatúrájában, kicsit konkrétabban: maffiaállamban. Ez a kiindulópontja minden írásomnak, minden véleményemnek. Ám ebből két dolog következik: keményen neki kell menni a kormány, a Fidesz, azaz Orbán önkényuralma összes szörnyűségének – egyfelől. Másfelől: épp a demokrácia és a szabadság kivívása érdekében bírálni kell az ellenzéket, mert négy darab kétharmados vereség, sőt orbitális kudarc után, az ellenzék langyos biztatgatásával csak az ötödik, hatodik, stb. kétharmadot készítjük elő.
És még valami: magam liberálisnak, talán pontosabban szociálliberálisnak tartom magam, immáron sok évtizede. Szerencsére erről papírom is van, mert a ’90-es évek elején évekig szerkesztettem a Hiány nevű lapot, melyre rá volt írva, hogy szociálliberális (kétheti) lap. Akkor még a liberalizmus nem volt szitokszó, mára már unokaöccsével, a neoliberalizmussal együtt jobbról is, balról is, minden szörnyűségek főokává tétetett. Igen, nem fogom ezt soha elfogadni, nem azért, mert arra vagyok büszke, hogy mindig is ezt gondoltam, csak az ökör következetes, mondta szegény apám, hanem azért, mert számomra a szabadság és a szolidaritás voltak és maradtak világlátásom és morálom alapértékei.
A (politikai) kritikus „hivatalának eleget tesz”, így Lessing, „ha mindössze annyit mond: meseszövésed mit sem ér, rosszul bonyolítod a szálakat, ezért meg azért. Hogy mi lenne jobb megoldás, azzal törődjön a költő.”
Vagy a politikus. De ma már bonyolultabb a helyzet: a politikai kritikusnak legalább egy vízióval rendelkeznie kell a világ sorsáról, még ha a konkrét megoldások továbbra sem rá, hanem a „politikus művészekre” tartoznak.